A nyelvtanulásról -állomások és tapasztalatok - 1

Most végeztem az első modullal a Támop-os angol tanfolyamon. (meglepően jó eredménnyel :-))
Meg kell, hogy mondjam, nagyon élvezem az angolórákat, pedig nem semmi agyilag, hogy szombat déltől estig majdhogynem folyamatosan jönnek az új információk az agyamba, és minderre van egy hetem, hogy feldolgozzam.
Szóval, töményen jön az infó, de tetszik. Jó a tanár. Jó a könyv/munkafüzet. Érdekel a tananyag. Jó a csapat. Szívesen járok.

Nem tudom, hogy lehet ez, talán manapság sokkal jobb tanárokat képeznek, mint régen????

Volt már néhány, nem annyira pozitív tapasztalatom a nyelvtanulás-nyelvtanítással kapcsolatban.

Ezekhez a korábbi tapasztalatokhoz képest ez a mostani tanfolyam kimondottan magas színvonalú. Ráadásul meg is látszik az eredménye :-))

Legelső kapcsolatom a magántanárokkal kapcsolatban még 9-10 éves koromban ért, amikor apám kitalálta, hogy ő németet akar tanulni, és nyilván elvitt magával, hogy akkor nekem sem árt. Én akkor már 1 éve tanultam az oroszt, és persze tanultam a németet is, és azt mondták, nem fogom keverni a kettőt, de nyilván kevertem néha. Egy lakásra mentünk, hetente 2-szer, egy gyesen lévő némettanár nénihez. Valamit tanított is, néhány dolog megmaradt azért, de a legjobban az maradt meg, hogy kicsit sírós gyereke volt, aki nem akart az apukájával maradni, és állandóan félbe kellett szakítani az órát miatta, meg vártunk rá, hogy visszajöjjön. Aztán végül anyám megelégelte, -gondolom, nem sok fejlődést látott-  és azt mondta, hogy elég a gyereknek az orosz, és inkább menjen rohangálni a többi gyerekkel, mint órára járjon.

Az oroszról még annyit, hogy korán kezdtem, (kísérleti tananyaggal) magas óraszámban tanították, jól ment, 11 évesen, az akkori szókincsemmel még mindent ki tudtam fejezni oroszul, aztán középiskolában szépen lassan megutáltam, és mindent elfelejtettem. Na, jó, mindent azért nem, elgagyogok én oroszul még ma is, ha nagyon szeretnék, de közel sem vagyok olyan szinten, mint amilyenen lehetnék, ha foglalkoznék a nyelvvel. Maga a nyelv tetszik, de nincs rá szükségem.

Az angolnak az első nekifutásom valamikor középiskolás koromban lehetett, amikor megláttam egy magántanár hirdetését a helyi napilap apróhirdetései között, és gyorsan eldöntöttem, hogy milyen jó lenne nekem angolul tanulnom. Jelentkeztem, el is mentem az első órára.
Már első találkozáskor fura érzésem volt, először is, a pasi egyáltalán nem nézett ki angoltanárnak, de még olyannak sem, akinek egyáltalán iskolai végzettsége van. Olyan lassan, vontatottan is beszélt, mint akinek megalszik a szájában a tej. Kicsit idegesített a stílusa. Még azt is megkérdőjeleztem magamban, hogy tud-e egyáltalán angolul, de ennek ellenére adtam neki egy esélyt. Pedig egy elég igénytelen lakásban lakott, még egy asztal sem volt, ahova leülhettünk volna. Ráadásul csodálkoztam, hogy miért nem a nappaliba megyünk, miért a félszobába, de aztán leesett, hogy valószínüleg nem egyedül lakott ott, és csak a félszobát bérelte. Ez sem tetszett. Mármint a körülmények. Először is, tartott egy kiselőadást, hogy milyen jó, hogy én angolul akarok tanulni, és milyen jól döntöttem, és milyen jó gondolat ez, meg ilyenek. Aztán elkezdtük az órát, és többet kérdezgetett, mint tanított. Első órán megtudtam én is róla mindent, hogy hol lakott, honnan jött, kik a rokonai, meg minden, pedig semmit sem kérdeztem. Ő is kifaggatott engem, pedig én ezt utálom, de azért sikerült neki valamilyen közös ismerőst találni, akit én egyáltalán nem ismertem, meg nem is érdekelt. Azért persze, megtanultam köszönni angolul, (minden napszakra) ezt gyakoroltatta velem egész órán, a szövegelés mellett, és megtanultam azt, hogy haudujudu. Hogy ezt  kell mondani köszönéskor, meg vissza. És ennyi.

Azt hiszem, nem lehet csodálkozni, azon, hogy itt én be is fejeztem angoltanulói pályafutásomat. Kifizettem, és mondtam, hogy köszönöm, ez nekem mégsem kell. Egy hét múlva azért utánam telefonált, hogy miért nem megyek, akkor mondtam neki másodszor, hogy köszönöm, de én nem ezt vártam, és felejtsük el egymást.

folyt. köv.

Az első (SU)

Előrebocsátom, hogy nem időrendben teszem fel majd az írásokat, hanem csak úgy, kedv szerint. Egy bulgáriai utazás már gépen van, volt régen egy weboldal-kezdeményem, ott olvasható volt. Majd áthozom ide is, de szigorúan csak folytatásokban :-))))

De pár szót írok az első útinaplómról, ami ugye nincs már meg.

Történt még a nagy szocializmus idején, a piros útlevelek korában, hogy meghívót kaptunk egy ritkán látott -távoli- rokontól, a nagy Szovjetunióba. Persze, akkoriban még nem lehetett csak úgy, össze-vissza utazgatni, ha Ungvárra kaptad a meghívót, akkor csak ott tartózkodhattál, ha Munkácsra, akkor csak ott. Kirándulásról szó sem lehetett.

A -távoli- rokonok közölték, hogy van nekik egy -sosem látott- rokonuk, Odessában,  aki meghívta őket a tengerparti nyaralójába,  és ha már ott vagyunk, menjünk mi is, lényegében elférünk. Persze, kockázat volt, a felnőttek nem szólaltak meg magyarul, nekünk kölyköknek is a lelkünkre kötötték, hogy ha 3-ik személy hallótávolságba ér, akkor dugulás, mert ha lebukunk, akkor jaj nekünk. Nem volt ez vicc akkoriban, azóta talán már elévült, és nem csuknak le azért, hogy én itt bevallom, mit követtünk el a cccp ellen :-)) Igaz, már CCCP sincs.

Szóval, sokáig vonatoztunk, átszálltunk Kijevben, és végül megérkeztünk Odesszába. (A város különösebb hatást nem tett rám) Megtaláltuk a rokont, megtaláltuk a nyaralót, de olyan sár és hordalék volt ott a parton, hogy nem lehetett megközelíteni. Mintha a mocsár közepén állt volna, a szagról nem is beszélve. Hamar megszületett a döntés, hogy itt ugyan nem nyaralunk.

Aztán valahogy jött az ötlet, hogy most indul egy nagy tengerjáró kirándulóhajó, amelyik minden nap máshol köt ki, és 1 hét múlva érkezik vissza Odesszába. valahogy sikerült feljutni rá, azt csak gyanítom, hogy nem ment egyenes úton, mert nem hogy kabin, de még ágy sem jutott mindegyikünknek, de ilyen aprósággal akor nem foglalkoztunk. Belecsöppentünk a szovjet szocialista luxusba... és nem is volt rossz. Még Pepsi kólát is ihattunk! A hajó éjszaka ment, reggel kikötött, egész nap strandolhattunk, vagy várost néztünk, este pedig indultunk tovább. Így jutottunk el a mai Grúzia területéig, a Fekete tengeren hajózva. Jó volt.

Ezt mindent szépen le is írtam az útinaplómba. Persze, haza nem hozhattam, mert az okos rokonom kitalálta, hogy nem hozhatom haza, mert ha a határon elolvassák, akkor lebukunk. Na, persze, a ruszki határőr, aki azt sem tudta magyarul, hogy jónapot, majd pont leül a csomagok mellé, és egy gyerek kézírását kezdi el olvasni, mi? Na, mindegy, nem engedték, hogy hazahozzam, otthagyni meg nem akartam. Így hát fájó szívvel megsemmisítettem, és csak néhány, elég rossz minőségű fekete-fehér képem van arról az útról. Meg ami a fejemben megmaradt.

Az utána következő útinaplóimba viszont már senki sem szólt bele, így azok ott figyelnek a mai napig a könyvespolcomon. Örülök, hogy megírtam, nagyon nagy kincs lett ez az évek múlásával.

Útinaplóm

Ha már így a kezembe került a régi útinaplóm....

Azt hiszem, kiderült, hogy ez az íráskényszer elég korán elhatalmasodott rajtam. Kivétel nélkül, minden utazásom meg van örökítve, 3 db füzetet írtam tele. (Ill. az utolsóba fér még!)

Kicsit megviseltek szegények, de azért jó kézbe venni. Ahogy olvasom a régi kalandjaimat, olyan dolgok is előjönnek, amit már réges-rég elfelejtettem azóta. Na, így néz ki ez a híres íromány:

 

Csak azért van a párna alatt, mert felül rendesen rá van írva a nevem :-)) Könyvjelzőnek pedig egy nemzeti színű szalagot használtam.

A legelső naplóm az sajnos, elveszett. Pedig az lenne az igazi kuriózum. Ráadásul elég kalandos is volt az az út.

Már régebben elterveztem, hogy digitalizálom az utazási írásokat, persze, nem a teljes naplót, csak részleteket belőle. Néhány írást sikerült is gépre vinnem, de elég lassan megy. Idő kell hozzá. Talán felteszem ide a blogra - folytatásokban- hogy legyen miért visszajönni :-))

Ez pedig a görög út nyitólapja: