Szomszédság - sztori

Van nekünk 3 szomszédunk, akikkel egy folyosón lakunk. Kettővel nincs is különösebben gond, elvagyunk, végül is, normálisak, és mi is igyekszünk azok lenni. A harmadik viszont... hm... hogy is mondjam... Érdekes eresztés... :-)

Nyugdíjas értelmiségi a drága, az ember azt gondolná, hogy az ilyenek viszonylag normálisak, de nem. Talán a legrosszabb kombináció. Van férje is, de ő olyan csendes buta, mindent elviselő fajta,az ilyen típusú férfiak szokták elvenni a házisárkány típusú nőket :-)

Van az ajtójukra felszerelve egy szélcsengő féleség, ami mindig jelez, hogyha nyílik az ajtó. Már kértük tőlük szépen mi is, meg a másik szomszéd is, hogy szerelje le, vagy legalább hétvégén, vasárnap akassza ki, ha kora reggel mászkál, mert mi dolgozó emberek hétvégén pihennénk egy kicsit, de nem hatotta meg. Megmagyarázta, hogy az neki kell, mert hogy meghallja, ha benyit valaki. Könyörgöm, ki nyitna be? Lezárt folyosónál???  Meg különben is, nem falu ez, ahol csak úgy jönnek-mennek az emberek a szomszédba...  ha be akar menni hozzájuk valaki, akkor kopog, csenget. Meg egyébként is, kulcsolják az ajtót. Szóval, röhej... a köbön.

Aztán végül úgy voltam vele, hogy jobb is, ha nem szedi le, legalább hallom, hogy mikor jön ki, és akkor én nem megyek, így el tudom kerülni, és nem kell találkoznom vele. Arra meg rátudok, hogy vasárnap reggel ez az ébresztő. Meg a pofázás, ami behallatszik, mert a fontos dolgokat csak a folyosón lehet megbeszélni.

Na, mindegy, a bevezető után elmesélem, hogy mi volt, amikor lezártuk a folyosót.

Szóval a folyosónkon volt egy ajtó, de zár nélkül, bárki bejöhetett a bejárati ajtókig. A folyosó jó dolog egy ilyen nagy társasházban, mert sokkal csendesebb, nem hallatszik be sem a lift működése, sem a lépcsőházból semmi. És csak 4 lakás van egy folyosón, tehát csak a közvetlen szomszédokat kell úgymond "elviselni"
A házban többen is kulcsra zárták ezt a folyosót, ha be akar jönni valaki, akkor ott csenget, és nem jön el egészen a lakásajtóig.

Tehát megbeszéltük a szomszédokkal, hogy jó lenne, ha mi is lezárnánk. Mindenki egyetértett. Én kezdtem el szervezni a dolgokat, egyrészt azért, mert én dolgozom olyan helyen, ahol kedvezményesen tudok vásárolni, másrészt ismerek mestereket is. Tehát megvettem a teljes zárat (úgy értem, kilincs, bevésőzár, és maga a zárszerkezet, amihez 4 db kulcsot adtak) a csengőgombokat, a vezetéket, és a takarólécet. Kerestem mestert, aki beszereli. A zárat egy munkatársam szerelte be, aki egyébként itt lakik a házban. Kicsit reszelni kellett, hogy jó legyen. Ő nem fogadott el semmit a munkáért, azt mondta, egy szomszéd/munkatársnak megcsinálja szívességből is. A villanyszerelőt is én hívtam, beszerelte és bekötötte a csengőket. Ehhez persze fúrni kellett, amihez az áramot tőlem vették, és én voltam itthon egész délelőtt, amíg ők a folyosón dolgoztak. Majd ki is fizettem a munkadíjat, amit kértek. Ők is ismerősök voltak, nem kértek sokat.

Ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy az elején csak nekem volt kiadásom és munkám vele.

Végül is, összeszámoltam csak a vásárlást, (természetesen a kedvezményes összeggel) és a munkadíjat, (nem számoltam a telefonköltséget, sem az áramot) összeszedtem a számlákat, és vittem az 1 db kulcsot a szomszédoknak. Hozzátettem, hogy sajnos, csak 4 db kulcs volt a zárhoz, így a többit mindenkinek magának kell majd másoltatnia. A 3 szomszédból kettő azt mondta, hogy ez nem probléma, természetesen másolnak maguknak amennyi kell, és köszönik szépen, hogy elintéztem az egészet, a számlákat meg se nézték, és felkerekítették az összeget, ami rájuk esett, nem fogadtak el visszajárót.

Nem úgy a 3-ik, a "kedvenc" szomszéd. Ő elkezdett akadékoskodni. Hogy neki közelebb van a bejárati ajtaja a folyosó ajtóhoz, nehogy már ő is ugyanannyit fizessen, mert hozzá annyival kevesebb vezeték kellett. Na, itt már fogtam a fejemet, hogy ilyen kicsinyes, szarevő ember nincs, de vettem egy nagy levegőt. Mondom, a másik szomszéd ajtaja még közelebb van, ő nem akadt fenn ezen. De a szomszédasszony csak akadékoskodott, hogy ő kevesebbet fizet. Mondom, jó, rendben, vond le akkor azt a 2 m-nyi vezeték árát, mennyi volt, 30 Ft/m? nem is tudom pontosan, adjál akkor 100 Ft-tal kevesebbet.
Aztán meg abba kötött bele, hogy mi az, hogy ennyi pénzért ő csak 1 db kulcsot kap?
Mondom: mert ennyi van, 4 db-ot osztottam el 4 felé, családonként 1 db. De hogy ők 4-en vannak, mit kezdjenek egy kulccsal. (mondom magamban, istenem, nem lehet ez ennyire hülye) Mondom: másoltatsz amennyi kell. Erre háborog, hogy ő, de hát miért ő, amikor ő fizet ezért nekem.
Azért elvette tőlem a kulcsot, és bement, hogy hozza a pénzt.

Azt még azért hallottam, hogy bent is háborog a férjének, hogy ennyi pénzért csak 1 kulcsot kaptak. Amikor kijött, egy olyan átlátszó, szánalmas dumával rázott le, miszerint a gyerekei elmentek a városba, és elvitték otthonról az összes pénzt. (persze, majd el is hiszem...) Ezek után azt ígérte, hogy majd este áthozza a férje. Hát persze... úgy hozta át, ahogy Te aki olvasod ezt :-)

Másnap összefutottunk, rákérdeztem (már ez egy kicsit kellemetlen volt számomra), hogy visszahozták-e a gyerekei a pénzt. Erre annyit reagált: -nyugodjál meg át fogjuk vinni.
Hát, persze. Csak győzzem kivárni.

Ismét eltelt pár nap, és pénz sehol, nem hozta senki se.

Mondom a páromnak, itt valamit ki kell találni, mert nagyon rafkós ez a nő, és eszébe sincs fizetni.

Kitaláltuk, hogy ezek után a férjétől kell kérni, és lehetőleg akkor, amikor valamelyik szomszéddal beszélgetnek, akivel jóban vannak. Hátha akkor ideadja, és mások előtt nem akar majd kifogást keresni.

És végül ez a megoldás be is jött. 3 szomszéd beszélgetett, köztük a rafkósék is. Párom szólt nekik, vagyis rákérdezett, hogy ide tudná adni, amivel tartozik? A másik két szomszéd rákontrázott: -Mi van? Ti még nem fizettétek ki? .... Erre a férj bement, kihozta és ideadta. Persze a visszajárót forintra elkérte :-) A másik két szomszéd csak lesett :-)

Amúgy meg nem valami nagy összeget kell elképzelni, még az 5000 Ft-ot sem érte el.

(Azt azért még megcsinálta velünk a szemétláda, hogy nem másoltatott kulcsot, és hozzánk csengetett be, hogy engedjük be a folyosóra. Mert a gyerekei elvitték a kulcsot.... Ja, persze..... Hú, de szánalmas szerencsétlen....)

Az üzlet letiltja a vásárlást

 

Hogy mi van??? Mi az, hogy egy áruház nem enged egy terméket megvásárolni, pedig van belőle készlete???

Ha nem velem történt volna, akkor el sem hiszem, hogy van ilyen.

Pedig van. Egyik multinál. 

Kezdjük ott, hogy kinéztem az áruházban egy cipőt, felpróbáltam, nagyon tetszett, kivéve a színét. De semmi gond, a weboldalon láttam, hogy létezik belőle más színű is, igaz, nem a mi áruházunkban, nem a szomszéd megyében, hanem pl. Budapesten.

Mivel ezért nem fogok Budapestre utazni, gondoltam, mi sem egyszerűbb,  megrendelem a honlapon keresztül. Tájékozódtam előtte a fizetési módokról, láttam, hogy van utánvét, és áruházi átvétel. Szuper, ez kell nekem.

Igen ám, de mire végigmentem a megrendelési folyamaton, és a fizetéshez értem, akkor már csak egyféle opció volt: bankkártyás fizetés.

Szóval, mi van akkor, ha:

1. pl. nincs bankkártyám?

2. Nem dombornyomott, és nem fogadja el a rendszer?

3. Egyszerűen nem akarok netes felületen megadni a bankkártya adatokat

+1. Látni akarom az árut, mielőtt kifizetem.

Tehát weboldalról nem sikerült vásárolnom. Bementem az áruházba személyesen. Elmondtam, hogy neten nem sikerült, illetve nem akartam, de nagyon szeretnék egy ilyen cipőt, és megoldható-e hogy ők átkérjék vagy megrendeljék nekem.

Nagyon kedvesek voltak, (és a kezdeti körök után, hogy „demiértnemaweben”) persze-persze, megoldható volt. Eladó beütötte a gépbe, hozzárendelte a vásárlói kártyámat, és azt mondta, majd telefonálnak. Ez volt szerdán.

Jó, vártam türelmesen. Telefon semmi. Következő hétfőn bementem az áruházba, gondoltam rákérdezek, mi van a megrendeléssel.

Másik eladó volt. Azt kérdi: papír? Hoppá, az nincs. Nem adtak. Nem baj, megnézi. Azt mondja, nincs semmiféle megrendelés. Mondom, ne szórakozzon már, saját szememmel láttam, hogy be lett rögzítve. Nézi, nézi, aztán azt mondja Ja!  Persze. A központ letiltotta. És tényleg, ott volt pirossal. LETILTOTTA!  Kérdezem, miért??? Mert biztos nincs belőle készlet az országban. Mondom dehogy nincs, tegnap még volt, kizárt dolog, hogy azóta megvették volna mindent. Megnézte a  készletet. Van. Budapesten, Dunántúlon….  Kérdem, nem lehetne-e átkérni másik áruházból? Azt mondja, nem lehet.  De semmi gond, majd ő megrendeli. Mondom, jó. Rögzíti, majd telefonálnak, papír semmi…

Pár nap múlva ismét bemegyek, ismét kérdezek, ismét letiltották, és erről ismét senki sem szólt nekem. Kicsit hülyének érzem magam. Miért akarok olyan árut megvenni, amit ők nem akarnak eladni nekem, csak dísznek mutogatják a neten, hogy bibí, nekünk ilyen is van?

Most komolyan! Ilyen létezik? Van áru, és nem engedik, hogy megvegyem? Miért kivételeznek a Budapestiekkel?  Ha ők megvehetik ott a lakóhelyükön, én miért nem? Miért vagyok hátrányban azért, mert vidéken lakom? Felháborító! Nem értem, hogy engedhet meg ilyet egy kereskedelmi cég? Nem értem, hogy működik ez, valaki magyarázza meg, kérem!

És a másik dolog: miért nem értesítettek, hogy ne várjak, mert törölték a rendelést??? Ennyire semmibe veszik a vásárlót?

Felmerült bennem az is, hogy ha kifizettem volna a webes felületen, akkor is ugyanígy letiltották volna a kiszállítást? És akkor se pénz, se áru???

Különben is, miért erőltetik a bankkártya használatot? Miért nem lehet utalni pl. mint más normális webáruházban? Vagy átvételkor fizetni??

Azóta is telnek a napok, és fogalmam sincs, hogy várjak-e erre a cipőre, egyszer majd megengedik, hogy megvegyem, vagy hagyjam, és vásároljak egyet máshol, amíg még van választék, vagy maradok cipő nélkül.

Csak ezért nem írtam ki ezt az egészet nyilvános értékelésben, mert amikor harmadszor is bementem, és előadtam a helyzetet, az egyik kolléga megszánt, és megrendelte a saját kártyájával. Így végül 2 nap múlva megkaptam a cipőt.

De azért ez agyrém, nem?

Amatriciani tészta - itthon

Én bevallom, korábban azt sem tudtam, hogy létezik ez az amatriciani tészta, Rómában találkoztam vele először. Rögtön meg is kóstoltam. És ízlett.
Így hát nem lehet csodálkozni azon, hogy itthon is megpróbáltam elkészíteni.
Persze, tudom, ez nem lesz egészen olyan, mint az olasz - de nekem ízlik, úgyhogy azóta már többször is elkészítettem, a saját, itthoni változatot.

Szerintem nagyon egyszerű.

Először is veszek (az Intersparban, vagy máshol) egy csík füstölt tokaszalonnát. Ezt csíkokra vágom, és egy kis olívaolajon megsütöm. (amúgy ezt a fajta szalonnát bagyon szeretem tojással is, mert megsütve olyan finom, zamatos íze lesz)

Közben odateszek egy lábosban tésztát főzni, én a spagettit szeretem hozzá, de más tészta is jó.

Amikor a szalonna megsült, ráborítok egy konzerv darabos paradicsomot. Egy kicsit főzöm, ízesítem. Mehet bele só, pici cukor ha szükséges, szoktam beletenni bazsalikomot, oregánót, őrölt borsot. Ha jónak ítélem a mártás ízét és sűrűségét, akkor beleteszem a megfőtt tésztát. Az olaszok al dente szokták főzni, én megfőzöm rendesen, magyar módra, úgy, ahogy a tasakján írják. Átszedem a vízből a mártásba, elkeverem, majd leveszem a tűzhelyről.

Tányérba szedem, és jól megszórom reszelt sajttal.

Nem olyan, mint Rómában volt, de magyarhoz képest nagyon finom. Imádom :-)


Egyépbként eszembe jutott erről egy sztori: Még középiskolába jártam, (valamikor a 80-as években) amikor az egyik osztálytársam, egy fiú megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e a milánói makarónit. Mondom, nem ettem még olyat. (ami mai szemmel furcsa, de mi tényleg nem ettünk akkoriban ilyen külföldi kajákat)
Erre azt mondta a fiú, hogy ő szokott ilyet készíteni otthon, és próbáljam ki, mert nagyon egyszerű, és finom. Elmondta a receptet: -főzd meg a makarónit, szedd ki egy tálba, szórj rá kockára vágott sült szalonnát, és önts rá paradicsom ivólevet (házit, mert akkor még csak az volt) És ennyi.
Kipróbáltam. Nem volt rossz, de annyira nem fogott meg, hogy odáig legyek érte. Csak úgy eszembe jutott.
Van benne némi hasonlóság az amatriciáni tésztával :-)

Melltartó sztori - női dolgok!

Igazából ott jutott eszembe a téma, amikor a facebookon szembejött velem egy hirdetés, hogy találja meg a saját melltartót egy teszt segítségével. És alatta a kommentek 95 %-a arról szól, hogy utáljuk a melltartót, de muszáj hodrdani, és nehéz megtalálni ami kényelmes, stb. stb.

Hát elmondanám, hogy én nem utálom. Sőt. Zavar, ha nincs rajtam melltartó.

Azért elárulom, hogy nem volt ez mindig így.
Én is ugyanúgy álltam hozzá, mint a kommentelő nők nagy része.

Egészen addig, amíg meg nem találtam a _nekem_ tökéletes fazont.

Volt persze korábbanis olyan melltartóm, amire azt hittem, hogy az én fazonom, mert kényelmes volt, de ennyi. Hordtam azt, amíg ki nem vonták a forgalomból, és nem tudtam utánpótlást venni.

Elindultam tehát megkeresni a megfelelő melltartót. Próbáltam, tetszett, megvettem, majd a hétköznapokban kiderült, hogy mégsem olyan tökéletes. Mert nem bírja a mozgást, nem tart, elcsúszik, és bevág a nap végére.
Tehát tovább kerestem.

Az már hamar kiderült, hogy a kínai boltokban található melltartókat nem nekem gyártották.

Az olcsóbb márkásak sem voltak az igaziak. 

Marad tehát a klasszikus márka, a triumph.
Az már kiderült, hogy a szivacsosak nem álltak rajtam sehogy. A merevítősek meg kényelmetlenek voltak. A csipkéset meg egyszerúen nem szerettem.

Tehát, ezekkel az elvárásokkal bementem egy márkaboltba. Mondtam, mit szeretnék. Az eladó mutatta. Felpróbáltam. Nem volt az igazi egyik sem, ráadásul az áruk is húzós...

Szerencsémre itt pont egy olyan eladóba botlottam, aki nagyon értette a dolgát. És azt akarta, hogy a vásárló vegyen valamit,. És elégedetten távozzon.

Elővett egy fazont. Azt mondja. -ezt próbáld fel, szerintem ez jó lesz neked.
Én megnéztem: - ó, de ez szivacsos, és azok rajtam nem szoktak jól állni- ó, és merevítős is... hát... legalább nem csipkés... :-)
Eladó: -tudom, mondtad, hogy nem szeretnél szivacsost, se merevítőset, de mégis azt mondom, próbáld ezt fel, mert szerintem ez lesz a te fazonod. Majd meglátod :-) Csak egy próba, és ha nem jó, akkor sincs semmi baj, de legalább próbáld fel.
-Hát jó. Meggyőzött. Felpróbáltam. Kényelmes. (az eladó segített a pántokat a méretemre állítani). Alig éreztem, hogy rajtam van. És nem is állt rosszul...
Azt mondja az eladó: -Figyi, adok a egy atlétát, vedd fel, és majd meglátod, milyen szép dekoltázst csinál...
Felvettem az atlétát. Belenéztem a tükörbe: -Azta! Nem is tudtam, hogy ilyen jó melleim vannak! Fúúúú, nem semmi. :-) Kell nekem ez a melltartó :-)

És megvettem. (pedig nem volt olcsó) És a következő héten visszamentem, és vettem még 3-at.

És azóta is ezt a fazont hordom. Már nem is tudom, hány éve. Drága volt, de nagyon megérte.
És hálás leszek annak a kedves Triumph márkaboltos eladónak, (aki nem könyvet olvasott a boltban, mint az egyik kolléganője) hanem valóban segített nekem, a tudatlan vásárlónak megtalálni a tökéletes fazont. (mert magamtól biztosan nem vettem volna le a polcról, ha ő nem beszél rá.)

Régi barátnős sztori (csak 18 éven felülieknek!)

Volt régen egy barátnőm, évekig nagyon jóban voltunk, középiskolától kezdve. Érdekesség, hogy ő akart annyira barátkozni velem, ő ragaszkodott hozzám, én inkább csak elfogadtam a helyzetet, aztán valahogy kialakult, és jó barátnők lettünk.
Később is megmaradt a barátság, amikor már mindketten dolgoztunk, mindig leírta nekem a beosztását, sokszor mentem elé a munka után, elkísértem a városba, a buszmegállóhoz, és tudtunk addig beszélgetni.

Aztán az történt, hogy az egyik munkatársam rámozdult a barátnőmre. Eleinte csak mindig a közelünkben volt, aztán már akkor is megtalálta, amikor én nem voltam ott.
A barátnőm mindent elmesélt nekem, én pedig elmondtam neki első percben, hogy vigyázzon ezzel a pasival, mert az igaz, hogy jól néz ki, meg lehengerlő a stílusa, de egyrészt van felesége, másrészt meg minden nőt meg akar kapni, tehát szerintem őt is csak addig fogja fűzni, amíg meg nem kapja.
De a barátnőmnek tetszett a pasi, és imponált neki az is, hogy ennyire jár utána. És sajnos, elhitte a süket dumát, mert meg volt győződve róla, hogy ő kicsivel többet jelent a pasinak, mint puszta szex. Onnantól kezdve, ez csak volt a téma.

Aztán előjött a nagy kérdés a barátnőmtől, hogy most mit csináljon, mert ő még szűz volt, és feküdjön le ezzel a pasival, akiért annyira odáig volt, vagy tartogassa a szüzességét a házasságig.
Én meg azt mondtam neki, hogy ne a szüzességgel foglalkozzon, mert egyelőre még vőlegénye sincs, és ki tudja, mikor lesz, ha lesz egyáltalán (ki lát a jövőbe)…,  hanem azt döntse el, hogy tényleg annyira vonzó számára ez a pasi, akivel tudja, hogy nincs jövője, csak szex, és tényleg annyira akarja ezt, vagy nem. És döntse el, hogy a szüzesség a fontosabb neki, vagy a szex.
És ha annyira akarja, akkor tegye meg, ha pedig nem akarja, akkor építse le a pasit egyszer és mindenkorra. Felnőtt nő, el tudja dönteni, mire van szüksége, tehát döntse el.
(az igazsághoz tartozik, hogy kicsit untam már az állandó nyafogást, hogy akkor ő lefeküdjön-e vele, vagy nem, és mit fog megbánni, azt, hogy megtette, vagy azt, hogy nem tette meg. Én elmondtam a véleményemet, de dönteni nem tudok helyette)

Aztán persze, lefeküdt vele. Nem is volt ezzel baj, elmesélte, utána már nem annyira volt téma, talán annyira nagy élmény se volt neki, arra meg nem is emlékszem már, hogy a pasi képben volt még egy darabig, vagy rögtön felszívódott.. . de mindegy, ment minden tovább a régiben.

Nem sokkal utána a barátnőm összejött egy sráccal a faluból, aki később a férje lett. Még csak együtt jártak, amikor elmesélte neki ezt az esetet, hogy ő miért nem szűz. (Mondjuk, nem nagyon értettem, hogy miért kellett elmondani, nem volt már tini a csaj, és előtte is járt valakivel, akit ez a srác is ismert, tehát benne volt a lehetőség, hogy volt már szexuális kapcsolata, elintézhette volna ennyivel is, de nem. Ő elmesélte ezt az egész sztorit.)

És valahogy úgy jött ki az egész, hogy én vagyok a hibás, mert én beszéltem rá, hogy feküdjön le azzal a pasival, aki nem akart tőle semmi mást a szexen kívül.  Onnantól kezdve én voltam a szemétláda, és amikor mentem a barátnőm elé a munkahelyre, akkor jött a srác is elé, de nem szólt egy szót sem az egész úton, és úgy nézett rám, mint a véres ingre… persze, mi sem tudtunk úgy beszélgetni.

A srác szerint én voltam a hibás azért, hogy nem kapott szűz nőt, sajnos, a barátnőm is ezen a véleményen volt, és nekem állt, hogy miért beszéltem rá, hogy tegye meg, és ő ezt már mennyire megbánta.
Mondtam neki, hogy sajnálom, de én nem beszéltelek rá semmire, odáig voltál érte, ezt akartad, azt hittem, el tudod dönteni, hogy mit akarsz, de ezek szerint nem, de nehogy már én legyek a hibás.

Aztán el is maradoztam tőle, beszélgetni nem tudtam vele, mert a vőlegénye őrizte, ő pedig nem keresett, így szépen véget is ért a nagy barátságunk.

Lakásvásárlós sztori .....avagy érdekesek az emberek...

 

Réges régen történt, hogy vásároltam egy kis lakást a lakótelepen.  Hirdetés útján találtam, magánemberként hirdették.

A háziasszony az emberrel kórusban mondták, hogy ők nem mentek ingatlanoshoz, ők is el tudják adni, meg különben is, az kidobott pénz… konkrétan egy szekrénysor ára, stb. nekik majd költeni kell az új lakásukra, dehogyis dobálják ők a pénzt.

Oké.  Megegyeztünk, lefoglalóütam.  Kerestem ügyvédet. Megvolt az időpont.

Megbeszéltük, hogy reggel találkozunk. Jöttek is, de volt velük még plusz egy ember. Aztán előadták: - Hogy ő egy ingatlanos. Hogy ők az új lakást ingatlanoson keresztül vásárolták, és akkor ezt is irassuk át ott az ingatlanos irodában. Hogy ez milyen jó, mert nem kell menni sehova máshová. Mert ott van az ő ügyvédjük, és ő megcsinálja.

Mondom: de nekünk nincs szükségünk ingatlanosra, mi már megegyeztünk, van ügyvéd, minden. Erre ők: de ez így jó lesz, mert az ingatlanos is mondta. Mondom, és a szekrénysor?  -Az nem számít, mert nekik megéri, mert milyen kényelmes így, és nem kell össze vissza szaladgálni, és még az rezsi átírásához is jön velünk az ingatlanos, és segít… stb. Mondom, jó, ti tudjátok, a ti pénzetek, ott szórjátok, ahol akarjátok...

És mondják hogy az ingatlan iroda  ügyvédjénél kell átiratni nekünk is, és majd 50 ezret fizessek.

Mondom: Ááácsi! Mi az, hogy kell? És miért fizetnék én 50 ezret?

Erre beleszólt az ingatlanos, hogy ez így milyen jó, hogy egyszerre megcsinálja a két átírást, és milyen rendes az ügyvéd, stb. stb.

Na, innentől az ingatlanossal beszéltem, mondom, nézd, én se veled, sem az ügyvéddel nem kötöttem szerződést, tehát semmi kötelezettségem nincs erre nézve. Az én ügyvédem 25 ezerért csinálja meg a papírokat, gondolom, te sem fizetnél kétszer annyit sehol, csak azért, hogy más emberek kényelme így kívánja. Vagy igen? Egyetlen esetben vagyok hajlandó a ti ügyvédetekhez menni, ha ő is ezen az áron írja át. Ha nem, nincs semmi baj, megyünk az én ügyvédemhez.

Itt ezen a ponton az ingatlanos elismerte, hogy igazam van (vagy rájött, hogy engem nem lehet megvezetni) és beszélt az ügyvédjükkel. Természetesen megcsinálta az olcsóbb áron.

Végül is… nem lehet mindenkit hülyére venni J

Régi iskolai történet... 80-as évek.

Réges rég, még középiskolában történt ez az esemény. Az iskola indított csapatot egy helyi tájékozódási futóversenyen. Nem is tudom, hogy keveredtem oda, akkor már szerettem futni (a legtöbb osztálytársammal ellentétben) de nem voltak kiemelkedő eredmények. Most a tanár küldött, vagy én jelentkeztem.... nem tudom. Természetesen hétvégén volt a verseny, tehát a szabadidőnket áldoztuk fel.
4-en voltunk a csapatban, nem ismertem őket, pedig egy suliba jártunk. Kaptunk egyforma pólót, amit a verseny után vissza kellett adni.
Egész jó csapat jött össze, megkaptuk a térképet, tájolót (akkor láttunk ilyet először :-)), és irány futni. Az erdőben volt a pálya, olyan részeken, ahol korábban még nem jártunk. (persze, akkor még volt szép nagy erdő...)
Arra emlékszem, hogy bekeveredtünk egy kerítéssel lezárt magánterületre, pedig a térképen egyértelműen arra vitt az útvonal. Nem számított, kerítést másztunk, kutya ugatott... egyszóval kalandos volt.

Ügyesek voltunk, dobogós helyen végeztünk. Nyertünk is valami utalványt, meg valami sportszereket. Ahogy csapattársam átvette a nyereményünket, és nézett volna bele a táskába
hogy mit tartalmaz a csomag, a minket kísérő tanár elvette tőle, hogy az nem a miénk, hanem iskoláé.
Kissé felháborodott -miért- kérdésünkre kifejtette, hogy az iskolát képviseltük, tehát az iskolának nyertünk, a miénk pedig a dicsőség. Hát köszi... Nem volt akkora értékű a nyeremény, hogy az iskolának annyira szüksége lett volna rá szerintem. 4 db pinpong szett volt a csomagban, és 4 db utalvány. Annyira egyértelmű volt, hogy a 4 csapattagnak szánták, de hát az iskolának kellett...
(megjegyzem, pinpong asztal sem volt, és az ütőket sem láttam használatban később soha)

Kissé rossz hangulatban voltunk ezek után, beszéltük is egymás közt, hogy érdemes volt a semmiért futni, és feláldozni a szabadnapunkat. Mert persze az iskolától semmilyen elismerést, köszönetet nem kaptunk.

Következő évben ismét meghirdették a versenyt, és természetesen megtaláltak minket is, hiszen olyan jól szerepelt ez a csapat az előző évben, induljanak most is. Először nem nagyon akarózott, emlékezve a tavalyi eseményre... de hát abban az időben, ha az iskola küldött, akkor kötelező volt menni.
Végül is jó buli volt, jó csapat, egye fene induljunk, úgysem volt más választásunk...

Megint jól szerepeltünk. Megint nyertünk. Vásárlási utalványt, meg valami sportszert, már nem is emlékszem, hogy mi volt. Most viszont okosabb volt a csapattársam, aki a nyereményért ment. Gyorsan kivette az utalványt és szétosztotta köztünk: -Tegyétek el gyorsan, mielőtt megint elveszik tőlünk.
El is tettük.
Jött a tanár, vitte a csomagot. Ennyi? -kérdezte. Ennyi - mondtuk :-) Megint vitte az iskolának, ahol meg ki tudja hova (kihez) került. Mert akkoriban így mentek a dolgok.

Egyébként az utalvány nem volt akkora hatalmas összeg. Kábé úgy emlékszem, értékre annyi, mintha manapság egy 10000 Ft-os utalványt nyerne a csapat, és azt 4 fele osztva nem lesz senki gazdagabb tőle, de azért egy gyereknek zsebpénz kiegészítésnek nagyon jól jön. Főleg, ha meg is dolgozott érte.

Ma már furcsa, viszont abban az időben ez egy teljesen elfogadott hozzáállás volt.

Buli.... ha a társaság közösen fizet

Időnként előfordult, hogy nagyobb társasággal mentünk bulizni. Ez egy részről jó, más részről viszont nem teljesen problémamentes. (régen volt, azóta leépítettem őket, úgy gondolom, nem véletlenül)

Igen, a fogyasztás kifizetéséről van szó.
Én nem szerettem ezt a megoldást, de mégis mindig úgy csináltuk, hogy egyszerre rendeltünk, és a végén összedobtuk az árát, és egyszerre fizettük ki. Ez éppen működhetne is, csak érdekes módon az összedobott végösszeg mindig kevesebb volt, mint a számla összege....

Én amellett voltam (és vagyok is) hogy mindenki fizesse a saját fogyasztását, de mindig lehurrogtak.
Hát ha ez van, akkor legyen ez, és pótoljátok ki a végösszeget, mert én biztosan nem fogom....

Általában úgy volt, hogy én kértem egy kólát, (mivel általában én voltam a sofőr, persze az egyiknek sem jutott eszébe, hogy meghívjon cserébe azért, hogy ingyen hurcolászom a seggét, de mindegy) a többiek sorban: martini, vodkanarancs, meg ilyen koktél, olyan koktél... stb. Jól van, nem zavart, igyatok, ha ezt kívánjátok.
Mielőtt jött a számla, az egyik nagyokos kitalálta, hogy osszuk el annyi felé, ahányan voltunk. Okos gondolat, hát persze ... :-)... Szerencsére az értelmesebbek lehurrogták, és az lett a vége, hogy mindenki dobjon be annyit, amennyiért fogyasztott. Így már oké. Megnéztem, a kóla akkor 400 Ft volt, bedobtam egy 500-ast. Innentől kezdve már nem érdekelt a többi, én letudtam a borravalóval együtt, a többit meg oldjátok meg.

Mert persze menetrendszerűen hiányzott az összeszámolás után 1 vagy 2 ezer Ft. Hiába kérték, hogy na, adjatok még, mert ez kevés... az én lelkiismeretem nyugodt volt. Persze, valaki mindig nagyvonalú volt, és kipótolta a számlát.

Ezt eljátszottuk egy párszor, aztán már nem ragasztkodtam ehhez a társasághoz. Pedig jókat buliztunk, de annyira nem szeretem a potyalesőket.

Csak az OTP-hez NE!!! Utálom őket

Utálom az OTP-t, mondtam már?
Az első bankom volt, akkor még nem volt más, de úgy megszivattak, szemét módon...aztán hülye helyzetbe kerültem miattuk...  hogy megfogadtam: egyszer és mindenkorra befejeztem velük. Bárhová, csak hozzájuk ne.

Sajnos, most kényszerhelyzetben voltam, amikor a fiamnak kellett junior számlát nyitni, és sehol máshol nem volt ilyen lehetőség. A többi bankban megszűnt a diákszámla, egyedül az OTP-nél van ilyen.

Nem volt más választás, kénytelenek voltunk itt megkötni. Valahol reménykedtem, hogy talán fejlődtek valamit ügyfélkezelésből, meg mindenből, gondoltam tegyünk egy próbát, de a fiammal megígértettem, hogy az első adandó alkalommal lelép innen, amint teheti. Bárhová, csak az OTP-től el.

Kezdjük ott, hogy az információs pultjuknál direkt személyesen megérdeklődtem, hogy nyithatok-e számlát a gyereknek, mondtam, hogy hány éves, és hogy neki is ott kell-e lenni, erre azt mondták, hogy nem kell, mivel 18 éven aluli, kiskorú, és megnyithatja a szülő is, neki nem kell ott lennie.
Ezek után ültünk egy fél órát, néztük az üres pultokat, hogy melyik ügyintéző meddig nézegeti a monitort, és kivel beszélget. Komolyan, rajtunk kívül nem volt várakozó ügyfél.
Nagy nehezen végre hívtak, és ügyintéző elé járulhattunk. Aki közölte, hogy gyerek nélkül nem nyithatunk számlát. Pont. Mondom, itt van a pénz a kezemben, be akarom tenni a bankjukba, és nem lehet? Hát nem. Méhg meg is jegyezte, hogy miért is gondoltuk, hogy gyerek nélkül megnyithatjuk a számlát, neki is alá kell írni. Hiába kiskorú, elmúlt 14 éves.
Hát ez fasza, ezért érdemes volt előre érdeklődni, meg várni a semmire, csak annyit mondtam, hogy akkor ezt a tényt jó lenne az információval is egyeztetni. (bár az ügyintéző ezt pont leszarta, még egy elnézést, vagy egy sajnálom se telt ki tőle) Mindegy, kapja be.
Azért annyi haszon volt, hogy kiderült, hogy a gyereknek nem ingyenes a pénzfelvétel, csak ha betölti a 16-ot, addig nem is nyilatkozhat, és szülő sem nyilatkozhat helyette. Értem, fizessen csak aki még fiatal, mi megvárjuk, míg betölti a 16-ot, majd jövünk, addig meg jó helyen lesz otthon a pénzünk a mini széfben.

Később futottunk még egy kört, ekkor már gyerekkel, időpontra, és az interneten megadva az adatokat. Az információ közölte, hogy ilyen néven nincs időpont nyilvántartva, üljünk le, és várjunk. Mondom, ne szórakozzon, és elővettem az SMS-t, mondtam a reg. számot. Ja, mégis van, bocs. Annyi pozitívum volt a dologban, hogy elhangzott egy elnézést, és körbetelefonálta a pultokat, hogy ki tud fogadni, ugyanis 15 perccel a foglalt időpont előtt értünk oda.
Ügyintézőhöz kerültünk, sokkal kedvesebb volt, mint a múltkori, intéztük a papírokat, megvolt a számla. (kiderült az is, hogy benne vagyok az OTP adatbázisában, a 18 éves kori nevemmel és személyi igazolvány számommal :-) mondtam, hogy nyugodtan lehet törölni, de inkább átírta. Mindegy, elvan az ott a gépben)
Aztán ahogy készen voltunk, befizettük a pénzt, eszembe jutott, hogy az ingyenes pénzfelvételi nyilatkozatot vajon aláírtuk-e, mert nem melékeztem rá, és nem is találtam a papírok között. Visszamentünk, rákérdeztünk, ja, bocs az úgy látszik kimaradt, de semmi gond, gyorsan pótoljuk.
(még jó, hogy észrevettem, ugyebár..., mit érdekli őket, kifizeti az ügyfél)

Harmadik kör: várjuk a bankkártyát. Én úgy értelmeztem, hogy kiküldik, 2-3 hét, de nem jött. Eltelt egy hónap azóta. Kártya nincs. Most nem tudom, hogy én értettem félre, és be kell menni érte, vagy kiküldték, de még nem kaptuk meg. Jó lenne tudni. Felhívtam őket telefonon, gondoltam naívan, megérdeklődöm, hogy ott van-e a bankfiókban, vagy nem, mit csináljak, érdemes beautózni a városba, parkolódíjat fizetni, várni, és rángatni a gyereket a tanulási idejében (mert ugye csak ő veheti át), vagy várjunk még türelmesen, és küldik.
Felhívom őket, először is, nincs olyan menüpont, ami ügyintézőhöz irányít. Mindegyik csak szám nyomással elintézhető valami, de egyik sem az enyém. Ügyintéző kapcsolása nincs. Visszalépés nincs. Hívom mégegyszer, más menüponton. Szerencsére a végén ügyintéző. Géphangon. (amúgy nem tudom, ezeknek ezt oktatják valahol, hogy ilyen vontatottan, lassan, csaknem szótagolva beszéljenek, vagy már korán reggel ennyire fásult az illető? alig bírtam kivárni, míg kinyögi a nevét, meg hogy mi-ben se-gít-he-tek. Már majdnem úgy válaszoltam én is, szótagolva.. :-))
Elmontam, hogy miért hívom, mondtam, hogy nyitottunk egy számlát egy hónapja, és hogy a bankkártya hollétéről szeretnék érdeklődni, hogy bankfiókban van-e vagy postán, netán elveszett... erre azt mondja: És mi a kérdés? Bazzzzzz... ez komoly? IQ mennyi? Jó, én türelmes vagyok, elismételtem neki. Hogy mi a kérdés.
Erre azt mondja, hogy nekem nem adhat felvilágosítást, mert a gyerek már elmúlt 16, és majd ha ő felhívja őket, akkor neki megmondják.
Hát kapják be!!!
Én megértem, hogy védik a személyes számlát, de egyrészt én vagyok a törvényes képviselője a kiskorú gyerekemnek, ez benne is van a szerződésben, valamint nem a számla egyenlegéről érdeklődtem, nem pénzt akartam levenni, nem a PIN kód kellett, csak annyi információ, hogy postára adták-e azt a nyavajás kártyát, vagy másszunk be érte a városba a bankfiókba, és csesszük el ott az időnket.
Úgysem adják ki nekem a kártyát, ezzel tisztában vagyok, nem is ezt kértem, csak annyit, hogy ott van-e, vagy nincs ott. Hogy ne menjünk potyára. Tényleg akkora titkos információ ez???

Ja, és felhívtam a helyi fiókot is, hátha itt normálisabban állnak a dolgokhoz, de az automata közölte, hogy az én készülékemről ez a szám nem hívható.

Tényleg egy gyerektől várják el, hogy telefonon intézkedjen? Komolyan megfordult a fejemben, hogy megkérem az egyik fiatal munkatársamat, hogy hívja fel őket, végül is minden adat nálam van, a nagyokos OTP-sek úgysem tudnák, hogy a fiammal beszélnek, vagy nem, és kiadják a kért infót, amit nekem nem, még a számla egyenleget is, ha anníira akarnám, de nem foglalkozom velük, mert ez már a röhej kategória.
Nem vagyunk cigányok, akik elveszik a gyerek pénzét. Én az a szülő vagyok, aki inkább ad, tőlem nem kell félteniük a gyerekem pénzét, amit mellesleg tőlem kapott, de ez már részletkérdés. Valamint a szerződésben is szerepelek mint törv. képviselő,  és akkor most kit képviselek? Mert a gyerekemet nem, hiába vagyok szülő, gondviselő, és ő hiába kiskorú még. Ráadásul szívesen rámbízza az intézkedést, miért kell akkor rákényszeríteni? Ráér még erre.

Ezek sajnos nem változnak. Még egy ilyen hülye csökött bank nincs az országban. Mindenkinek azt mondom, kerülje el őket, ha teheti.

Trochanter bursitis - az én történetem - 5+2 rész (orvos, és EMS készülék)

Ott hagytam abba, hogy az MRI lelettel visszamentem a dokihoz. (persze, én is elolvastam előtte. Lényegében semmi gond nincs, egy kicsit vízhiányos az egyik csigolyám, van egy pici kitülemkedés a másiknál, és ennyi. Az én koromban szerintem már mindenkinek van ilyen, vagy több is ettől)
A doki persze rögtön belekapaszkodott ebbe. A kis kitülemkedésbe. Hogy az igaz, hogy nincs sérv, de ez már egy sérv előtti állapot. És ne fussak. Ne biciklizzek. Menjek gerinctornára. Meg hogy ettől a kis kitülemkedéstől fáj a bursa, és az izom. És ezzel le is zárta a dolgot, fogadjam el, hogy életmódot kell váltanom.

Hát pedig én ezt nem hiszem. A derekam sose fájt. A hátam se. Bírtam sportolni, futni, gyalogolni. Én egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy normális életkornak megfelelő gerinc ilyen problémát okozna. És azt is mondtam neki, hogy érzem az ínhüvelyt, hogy be van dagadva sok mozgás után, és az izmom is fáj, olyan, mintha görcs lenne benne. Ő meg volt győződve, hogy a gerincem miatt van. Visszaküldött a háziorvoshoz, hogy irassam ki a gyógytornát. Szerintem meg ez valami más.

Ismét eljutottam odáig, hogy nincs egy normális doki, akihez be is lehet jutni emberi időn belül, és aki megszüntetné ezt a vacak kis alattomos fájdalmat bennem? Nem igaz, hogynincs rá megoldás.

Ismét net, ismét kutakodás. Abban megerősítést kaptam, hogy az a kis elváltozás a gerincben nem okoz ilyen panaszokat. Esetleg később, ha sérvvé válik. De nálam most ilyen nincs.
Olvastam viszont a EMS/TENS-ről. Meg lökésterápiáról. Hogy bursitisre jó. Meg izomfájdalomra, gyulladásra.
Pont következő héten akcióztak ilyen kis készüléket a Lidl-ben. Utána olvastam, teszteket kerestem, külföldi oldalakon is. Legtöbben dicsérték.
Beruháztam egyre. Így néz ki:

(gondoltam, ha másra nem, izom építésre jó lesz, ha már nem bírok edzeni) Van 4 db tappancsa.
Az első héten minden nap felraktam a fájós farizomra egy fél órás fájdalomcsillapító programot. Napról-napra éreztem, hogy jobb lesz. Múlik a görcs. (ami valószínüleg azért alakult ki, mert kímélve a bal oldalamat, kissé féloldalasan léptem, még ha ezt tudatosan nem is vettem észre)

Szóval, kb. 1 hét alatt rendbe tett ez a kis készülék. Egyre többet bírtam gyalogolni, és állni.

A bursa fájdalom még nem múlt el, sajnos, még mindig érzem azt a pontot, tapintásra enyhén fáj. Ha sokat mozgok, bedagadnak az inak, és fáj.

De már eljutottam odáig, hogy az állatkertben kb. 5 km-t gyalogoltam, (pihenőkkel) 4 óra hosszat voltunk kint, és semmi bajom nem volt utána.

Trochanter bursitis - az én történetem - 5+1. rész (mégsincs vége)

Sajnos, nincs még vége a történetnek, habár az mindenképpen pozitívum, hogy a mindennapi mozgásban már nem éreztem, hogy korlátozva lennék, de ha kicsit többet mentem, akkor egyből jelzett a fájdalom.

És még mindig nem mertem gyalog elindulni sem a munkahelyemre, sem a városba.

És én futni szeretnék, újra. Úgy, mint rég. Nem sokat, 3-4-5 km-t, de azt fájdalom nélkül.

Megpróbáltam az úszászt is, de abba is hagytam, mert nagyon nem esett jól, a mellúszó lábtempó mozgás.

Visszamentem a sportorvoshoz. Hogy jó-jó, de nem tökéletes.
Ő kérdezte, hogy sugárzik-e a farizomba a fájdalom? Mondta, hogy nem tudom, hogy ez sugárzás-e, de igen, szokott ott fájni az izmom, és néha érzem is, hogy meg van duzzadva az ín.

Azt mondta, elküld MRI vizsgálatra, nézzük meg, hogy nem-e gerinc eredetű a fájdalom.
(Én eddig meg voltam győződve arról, hogy semmi baja a gerincemnek, mert eddig semmi jel nem mutatott erre. De ki tudja. Mi van, ha mégis. Inkább járjunk utána.)

És akkor az MRI vizsgálatról:

2 hónap kellett ahhoz, hogy bejussak az MRI vizsgálatra. Minden nap este 10-ig rendelnek, több gép is van, és mégis ennyi időt kellett várnom. (protekció nélkül)

Előtte olvastam a vizsgálatról, és hát... egy kicsikét paráztam. Nem szeretem a zárt tereket, és ugye ez a gép olyan,. hogy betolnak egy viszonylag szűk folyosóba... és mozdulatlanul kell feküdni, ....és kattog... hát nem valami bizalomgerjesztő kilátások.
És mi van, ha elzsibbad valamim? Ha viszket???
Szóval, nem voltam nyugodt.
De arra koncentráltam, hogy nem szabad pánikolnom. Kibírom. Nem lesz baj.

Természetesen kibírtam, nem volt baj, és így utólag azt mondom, hogy nem is annyira vészes.

Kb. így néz ki a gép:

Az asszisztensnő kedves volt, nyugalmat sugárzott. Elmodta a tudnivalókat, és azt, hogy kb. 8  percet saccol a vizsgálat idejére.

Mivel nekem olyan problémám van, hogy a szűk, zárt terekben (és mellesleg a töksötétben is) úgy érzem, hogy nem kapok levegőt, ezt a helyzetet kellett elkerülnöm, egy valóságban is szűk térben.

Először is nyugtáztam magamban, hogy ha akkora baj van, akkor simán ki tudok mászni, ha emelem a csípőmet, és előre araszolok :-) vagyis van menekülési útvonal, úgyhogy nyugi.

Tehát becsuktam a szemem, és arra koncentráltam, hogy kicsivel nagyobb tér van körülöttem. Ment a légkondi a gépben, mozgott a levegő, és ez egy kicsit segített azért az illúzióban. És nem nyitottam ki a szememet, arra gondoltam, hogy nyugi van, relaxáció, van levegőm. És közben számoltam. Szép lassan, kétszer 120-ig. A gép kattogott, de egyáltalán nem volt ijesztő, vagy hangos. (kicsit rosszabbra számítottam) Egyszer csak leállt a a gép, és jött az asszisztens, hogy készen vagyunk.
Csodálkoztam is, hogy ennyi? Ez igazán kibírható.

Jövő héten lesz eredmény. Aztán megyek vissza a dokihoz.

Annyit még hozzá kell tennem, hogy gyalog mentem a kórházba, ami kb. 1 km tőlünk. Azért is döntöttem így, hogy ha valami bedagad a mozgástól, akkor azt talán könnyebben kijelzi a vizsgálat. Jól bírtam a gyaloglást, de délutánra jelentkezett a fájdalom, miszerint ez egy kicsit sok volt most egyszerre.

Halas kérdés

Nyílt a munkahelyem közelében egy halas büfé.
Kolléganő készül oda ebédet vásárolni, megkérem, hogy kérdezze már meg tőlük, hogy olyan kis aprócska haluk van-e nekik.
Kolléganő visszajön, azt mondja: -Azt üzente a büfés, hogy halat csak frissen süt.

Kösssz. Nem ezt kérdeztem.
 ....Inkább lemegyek én...

(mondjuk számomra egyértelmű, hogy nyilván nem süti le előre a halat, mert sehol nem szokták, de miért nem lehetett arra az egyszerű kérdésre választ kapnom, hogy van-e nála sprotni a hűtőben vagy a fagyasztóban, vagyis ha esetleg oda megyek, süt-e nekem frissen a kérdezett halfajtából????)

Trochanter bursitis - az én történetem - 5. rész

Tehát az injekció után viszonylag jobban mozogtam, bírtam gyalogolni is, jobb napokon kb. 800 m-t egyszerre, pihi nélkül. De nagyon nem volt az igazi.
És mindig féltem, hogy visszaesek, és rosszabb lesz, ezért próbáltam kímélni magamat.

Jött a jó idő, előszedtük a biciklit is. Először csak keveset, majd többet tekertem, sűrűn megállva, pihenőkkel. Kicsit fájt, kicsit görcsölt az izmom, de rosszabb nem lett. Fogjuk rá, hogy bírtam. Hol jobban, hol rosszabbul. Ha nagyon rossz volt, a Diclac segített valamennyit. (diklofenák)

Március végén letekertünk 25 km-t. 3 pihenővel. Elindultunk, és én kb. 6 km után éreztem, hogy valami nem oké, muszáj megállnunk egy kicsit. Itt a pihenő közben elgondolkodtam, hogy vajon ha nem lesz jobb, hogy fogok hazatekerni. De aztán pihenésre kicsit jobb lett, mentünk tovább. Lassan persze, csak óvatosan, ahogy lehet, kímélve magamat. Következő pihenő 5 km után jött, itt kicsit hosszabban időztünk. Utána hazafélé tartva mintha elfújták volna a fájdalmat, úgy tekertem, mint régen. Csodálkoztam ezen, de örültem is neki. Így be mertem vállalni még egy "kanyart", plusz 10 km-t. Persze, pihentünk még egyet közben. Hazaérve fáradt voltam, de a fájdalom később sem erősödött.
Ott tartottam, hogy biciklizni bírok, gyalogolni még mindig nem. Gyaloglás után éreztem a görcsöket.
Ez az állapot maradt egy ideig, nem romlott, de nem is javult.
Úgy éreztem, kellene még injekció, hogy meggyógyuljon, de visszatartott az a körülményesség, amíg bejutok a szakrendelőbe. Maszek alapon meg ha nem muszáj, nem akartam menni, egyrészt nincs annyira sok pénzem, másrészt meg ott is rengetegen voltak.

Mivel a mozgáshiánnyal kűzdöttem leginkább, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha keresnék egy sportorvost, hátha ő más szemmel nézi a dolgokat, és végre elfelejthetném ezt az egészet, mert így 3/4 év után, mert már nagyon úntam ezt az állapotot.

A sportorvos szinte azonnal fogadott. (egy jó pont) Végighallgatott, normálisan, és kérdezett, és figyelt a válaszomra. (még egy jó pont) Adott egy gyulladásgátló injekciót. (most már tudtam, hogy mire számítsak ezzel kapcsolatban) viszont azt mondta, hogy pihenjek, amíg fel nem szívódik. És menjek vissza e gy hét múlva.

Másnap voltam annyira önző, hogy egyszerűen otthon maradtam, és nem érdekeltek a munkahelyi dolgok. Persze, telefonáltak, hogy mikor megyek, meg nagyon kellenék... de mondtam, hogy egy napot otthon leszek, a többin pedig ha bemegyek, csak ülőmunkát fogok végezni.
Ugyanúgy 3 napig tartott, míg felszívódott a folyadék, viszont rengeteget jelentett, hogy legalább 1 napig pihenni tudtam, így nem volt annyira vészes, mint a múltkori.

Egy hét múlva visszamentem, mondtam, hogy javult, de még nem tökéletes. Azt mondta a doki, hogy adjunk neki még egy kis időt, és ha nem javul tovább, vagy rosszabb lesz, akkor ad még egy injekciót.

Most ott tartok, hogy napról-napra jobb. Még valami mindig fájdogál ott belül, de már nem annyira, és vannak pillanatok, amikor el tudom felejteni, hogy korlátozva vagyok a mozgásban. A gyaloglás is egyre jobb.

Igazából egy dolog miatt szedtem ezt így össze, ezt a kálváriámat. Így utólag, már okosabb az ember. Ha még egyszer kezdeném, nem kínlódnék tapaszokkal, kenőcsökkel, gyógyszerekkel.
Miért nem lehetett egyből injekciózni, amikor nem múlt el rögtön az elején???

Össze sem merem számolni, mennyi pénzt hagytam ott a gyógyszertárban. Mennyit tankoltam, mert mindenhova csak kocsival bírtam menni. Azt már meg sem említem, hogy egy vérvételből kiderült, hogy durván vashiányos vagyok, és nem tudom, ez összefügg-e a sok fájdalomcsillapító szedésével, vagy nem.

Szóval, ha tudtam volna az elején, hogy mit össze fogok kínlódni, két dolgot tettem volna.
1. kipihenem, tojok a munkahelyre, és nem hajtom magam fájós csípővel
2. egyből injekcióval kezdem a kezelést.
Ilyen egyszerű az egész.

vége (illetve mégsem, mert mégiscsak van folytatás)

Trochanter bursitis - az én történetem - 4. rész

Szóval ott tartottam, hogy nem javult, nem romlott, viszont sétálni sem bírtam, csak max. 200 m-t egyszerre, és onnan már erősödött a fájdalom a csípőhajlatomnál.

Ráadásul észrevettem egy érdekes új tünetet, olyan fura érzés volt esténként a bal lábamban. Nem zsibbadt, csak olyan fura érzet. Ráadásul a combom hátsó részén is elkezdtem enyhe fájdalmat érezni, térdig, kb. az ishiás ideg vonalán.

Mivel nyilvánvaló, hogy ez magától nem fog már javulni, ismét kértem egy időpontot az ortopéd szakrendelésre. Most hamarabb, úgy kb. 3 hét múlva be is jutottam. (igen, protekcióval, azért volt ilyen gyors) :-) (ekkor már december elején jártunk)

Rengetegen voltak, és megint csak hülyén éreztem magam a sok rossz állapotú ember között, és feltettem magamnak a kérdést, hogy mit keresek én itt? De hát én sem voltam 100%-os állapotban.
Bementem, mondom az orvosnak, hogy nem igazán javul, és kellene az az injekció, amit a múltkor említett. Jó, felírta, kiváltottam, 1 db ampulla Kenalog-ot, még ott helyben a gyógyszertárban. Visszamentem, beadta, bele a fájós pontba, és a környékére. Mehetek. Ennyi.

Nyilván, az egyébként is duzzadt bursába belefecskendezett pár ml folyadékot, az még jobban megduzzadt. Tehát jobban fájt, főleg mozgásra. Kifelé a rendelőből már éreztem, hogy mennyivel rosszabb lett. A folyosón le kellett ülnöm, aztán ott gondolkodtam, hogy vagy összeszedem magam, és továbbmegyek, vagy ott fogok ülni estig :-) mert ki tudja, mi lesz. Nem mondta senki, hogy mire számítsak, kb. mennyi idő alatt szívódik fel, terhelhetem-e vagy pihenjek... semmi.

Persze, mentem vissza a munkahelyre, mert csak úgy kiszaladtam. Természetesen nem sokat mászkáltam aznap, csak ültem.
Másnap még mindig rossz volt, fájt, korlátozott voltam a mozgásban. Harmadnap szintén.

Negyedik napra éreztem, hogy javult valamennyit.
Még mindig fájt, de valahogy többet bírtam már gyalogolni, mint korábban.

Ott, azon a helyen, ahová az injekciót kaptam, szép lassan meg is szűnt a fájdalom. Egy kicsit hátrébb viszont, ha enyhébben is, de megmaradt. Igen ám, de új tünet is jelentkezett, elkezdett fájni és görcsölni a farizmom egy része, és sokszor szabályosan éreztem, hogy meg vannak dagadva az inak. Mindez főleg estére jelentkezett, pihenésre javult valamennyit.

 folyt. köv

Trochanter bursitis - az én történetem - 3. rész

Tehát kezemben volt a beutaló, elmentem (vagyis elsántikáltam) az ortopédia szakrendelésre. Rengetegen voltak.
Csúsztak is az időponthoz képest, de igazából nem is számítottam másra.
Kicsit hülyén éreztem magam a sok valóban rozzant beteg között, úgy éreztem, engem a doki nem is fog komolyan venni, hogy a valódi problémás betegek között mit keresek én itt egy kis csípőfájdalommal.

Bejutottam, elkezdtem mondani, mi is a problémám. Kb. fél mondat után doki félbeszakított. Vizsgálat, tekergetett. így fáj -nem, és így - nem. És itt - aú, igen. Jó, csináljunk egy röntgent.
A papírra ráírta: trochanter táji bursitis (?) Kb. 2 percet töltöttem a rendelőben.

A röntgen viszonylag hamar ment, habár itt is teltház volt. Utána vissza a dokihoz. A röntgenfelvételem már a monitorján volt. Ekkor már több időt fordított rám: elmondta, hogy mi a problémám, az, amit gyanított, miszerint az inak alatt van egy párna, az ún. nyáktömlő (bursa), és ez van begyulladva nálam. Meg is mutatta pontosan a röntgenképen, hogy, hol a gyulladás. Azt mondta, hasonló ez, mint a teniszkönyök, és jegeljem, meg pihentessem, felírt egy tapaszt (ketoprofén hatóanyaggal) és ha ettől nem javul, akkor be kell injekciózni, és az általában segíteni szokott. Ennyi.

Végre megvolt a diagnózis, A tapaszt fel kellett íratni a háziorvossal. Felírta, persze, szokása szerint nem mondott semmit, csak az asszisztensnő tett egy megjegyzést, hogy ő nem hisz a tapaszokban...
Hát én hiszek. Kiváltottam, nem volt olcsó...

Kicsikét ismét javult a helyzetem a tapaszolás hatására, már többet bírtam sétálni egyfolytában fájdalom nélkül, de még mindig messze voltam a normális állapotomtól.

Mivel már tudtam, hogy konkrétan mi a probléma velem, így rá tudtam keresni az interneten is a dolgokra. Többek közt azt találtam, hogy belsőleg az ibuprofén, külsőleg a ketoprofén lehet hatásos. Így szükség esetén bekaptam 1-1 fájdalomcsillapítót. (Advil, Algoflex)

A barátnőm mutatott egy sprayt, aminek az a neve, hogy ketospray. Azt mondta, recept nélkül vásárolta. Mondom, hogy lehet az, amikor tudtommal a ketoprofen tartalmú szerek újabban receptkötelesek. Mondta, menjek az "M" gyógyszertárba, ott adnak, ott vette ő is, nem kellett recept.

    És ez egy külön kis sztori:
Természetesen elmentem én is az "M" gyógyszertárba, ahol először is, vártam... Ketten dolgoztak éppen, az egyik gyógyszerész éppen kiszolgált, a másik pedig régen látott kedves ismerőseivel vihorászott oldalt. Különösebben nem zavartatták magukat, mert amikor az egyik befejezte a kiszolgálást, rám nézett, és a legnagyobb lelki nyugalommal elsétált hátra.
A másik sem nagyon zavartatta magát, vihorászott tovább, végül is, rajtam kívül nem volt más vásárló. Én meg vártam. Normális esetben már rég kifordultam volna az ilyen helyről, de mivel bíztam benne, hogy itt kapok azt, ami nekem kell, így türelmes voltam.
Kis idő múlva észrevette magát a vihogós, illetve nem is igazán ő, hanem a régen látott ismerőse mondta, hogy akkor nem is zavarják tovább, és mennek, és majd találkoznak... (ezúton is köszönöm neki)
Végre foglalkozott velem a nő, és elmondhattam mit kérek. Persze, nem adott, nem túl határozottan, de receptet kért. Mondom hogy hogy jutottam ide, eü. dolgozó ajánlotta, mert itt adnak recept nélkül,, és most nem tudom feliratni, de nagyon kellene... stb... de különösebben nem hatotta meg. Hozzak receptet, és már fordult is el, hogy megy be hátra. (még jó, hogy mást nem akartam venni) hát jó - gondoltam- azt várhatod, mert ha én receptet hozok, akkor biztosan nem ide....
Kérdem a páromat: -van nekünk gyógyszerész ismerősünk? azt mondja: -van. Akkor irány oda.
Bementünk, (rég jártunk ott) főnökasszonyt keressük... hát, mondják- itt olyan nincs. Nézünk egymásra, hogy ez meg hogy lehet, hát akkor köszönjük, semmi (gondoltam, én nem égetem magam, hogy itt is elküldenek, hogy menjek irassam fel....) de akkor kijött hátulról a vezető, és kérdezte, miben segíthet, merthogy a főnökasszony átadta már neki a boltot.
Hát, mondjuk, hogy kellene nekünk egy gyógyszer, de nincs róla recept, és nem tudjuk, hogy enélkül megkaphatjuk-e esetleg. Kérdi, melyik az, nézi a gépben, természetesen van, és ide is tudja adni. (végül is nem egy erős valami, nemrég még recept nélkül is simán vásárolható volt)
Szóval, így lett Ketospray-m, amivel egy darabig kenegettem a fájós csípőmet.

Ezután valahogy közepes állapotba kerültem, és onnan nem javult. Igaz, nem is romlott.
 folyt. köv.

Trochanter bursitis - az én történetem - 2 rész

Szóval, ott tartottam, hogy nem javult a csípőm. Illetve tudtam menni, de csak lassan, sántikálva, keveset, és akkor is fájt.

Közben meg minden bajom volt, lelkileg is a padlón voltam, mert ugye én azelőtt minden héten 2-3-szor futottam olyan 3-5 km-t, és bicikliztem is elég sokat. Most ez a mozgás is nagyon hiányzott, rosszul viseltem a kényszerpihenőt, és a csavargásokról, a bevásárlásokról, sétákról már ne is beszéljek. Most úgy éreztem, be vagyok zárva otthon, és  a munkahelyen sem tudtam úgy teljesíteni, (pedig segítettek, de az nem ugyanaz, mint amikor én csinálom meg a feladatot) persze, otthon sem bírtam sokmindent csinálni, pl. a takarítás se ment.

Augusztus közepén beszéltem a barátnőmmel, aki eü dolgozó, és segített nekem abban, hogy minél hamarabb bejussak egy jó orvoshoz az ortopédia szakrendelésre, hogy végre derüljön már ki, mi a bajom, és kapjak megfelelő kezelést.
Október elejére tudott időpontot szerezni. Igen, ismerettséggel is csaknem 2 hónappal későbbre tudtak csak időpontot adni.

Mit tehettem, kivártam. Közben kenegettem a mentolos kenőccsel. Mindig úgy éreztem, kicsikét javult az egész ha pihentem, de mozgásra továbbra is fájt.

Viszont ahhoz, hogy szakrendelésre bejussak, kérnem kellett egy beutalót hozzá a háziorvostól.

Elmentem, mondom neki, hogy szeretnék kérni egy beutalót az ortopédiára. Azt mondja erre, hogy: -Minek az magának!
Hű... hát, nem akartam utálatos lenni, így szépen előadtam: - Július óta fáj a csípőm, azóta sem jött rendbe, és szeretném, ha megnézné egy szakorvos.
Erre ő: -Hát ez nem így működik...
Én (még mindig kedvesen, és naívan): -Akkor hogy működik? Én nem tudom.
Ő (megnézi a gépben az előzményt): -Hát még nem is küldtem röntgenre..
Én (nem kérdeztem meg, hogy vajon mi a francért nem küldött): -akkor küldjön a doktornő röntgenre, nekem mindegy, csak valaki végre állapítsa meg, hogy mi a bajom, mert ez nem állapot.

Közben az asszisztensnő elkezdett kérdezgetni, mivel hiányosan voltak kitöltve az adataim. (a múltkor úgy látszik, nem volt fontos, pedig kétszer is jártam már itt)
Én beszéltem az asszisztenshez, kicsit ferdén álltam, mivel a jó lábamra helyeztem a súlyomat, a rosszat meg kíméltem.
A dokinő meg a hátamnál egyszercsak -minden előzmény nélkül- elkezdte ököllel ütögetni a derekamat... Kicsit felment bennem a pumpa, mert ő lehet, hogy csak megvizsgált, de
1. nem szólt, nem tudtam felkészülni
2. elég erőseket ütött, nem esett jól, főleg, hogy nem oda figyeltem
3. ütögetés után nem mondott semmit, nem kérdezte tőlem, hogy fáj-e vagy nem, csak visszaült.

Szóval, nem tudom, mit képzel, mi vagyok én? Egy darab hús??? Nem kellene esetleg emberszámba vennie, és felkészíteni a mozdulatára? Nem kellene kommunikálni velem? Főleg, hogy tudja, hogy fájdalmaim vannak, és látja, hogy nem egyenes tartásban állok???

A végén ideadta a beutalót. Nem küldött röntgenre. Nem is tudom, minek kellett akadékoskodni.
Azt írta rá, hogy artrozis (?).
 folyt. köv...

Trochanter bursitis - az én történetem - 1 rész

Mivel már kb. 8 és fél hónapja kínlódok a fent említett nyavalyával, úgy döntöttem, leírom a kálváriámat, hátha valakinek hasznos lesz.

Tavaly, júliusban kezdődött. Hajnalban felébredtem arra, hogy fáj a csípőm bal oldala. Volt már máskor is ilyen, vagy a csípőmben, vagy a vállamban, de 2-3 nap alatt elmúlt a fájdalom. Nem is igazán tudtam, hogy mitől jön elő, és mitől múlik el. Fájt, nehezen mozogtam, de azért tudtam, aztán a fájdalom csökkent, majd vége lett.
Azt meg kell említenem, hogy előző nap túráztunk egy kicsit, fent voltunk a hegyen. Azon a hegyen, ami nem is túl magas, és ahová már ki tudja hányszor, gond nélkül felmentem, és ennyi mozgás korábban meg se kottyant nekem. Hogy most ettől kezdett el fájni a csípőm, vagy nem... nem tudom.

Másnap elindultunk hazafelé, persze tömegközlekedéssel, csomagokal. Pesten volt egy pár elintéznivalóm, nyilván gyalogolni is kellett. Fájós csípővel, assan, de elég sokat mentem.

Harmadnap hazaértünk, és nekem mennem kellett dolgozni. Ekkorra már el kellett volna, hogy múljon a fájdalom, de nem múlt el, hanem egyre csak rosszabb lett. Mivel 2 hét szabadság után muszáj voltam bemenni dolgozni, kénytelen voltam fájdalomcsillapítót bekapni, hogy bírjak mozogni. Persze, ekkor már csak ülni bírtam, nem erőltettem a mozgást, mert éreztem, hogy ez már nem piskóta.
Hazafelé a kocsiban alig bírtam már nyomni a kuplungot. Ezen a ponton vettem tudomásul, hogy nem bírom használni a lábamat. És tetszik, nem tetszik, el kell hogy menjek táppénzre. Azonnal orvos, mert ha most felmegyek a lakásba, egyáltalán nem biztos, hogy egyhamar le tudok menni az orvoshoz.
Szerencsére pont délután rendelt.

Besántikáltam a háziorvoshoz, elmondtam, mi a problémám. Meg hogy maradnék otthon a héten.
A doki megnézett, nem mondott semmit, felírt valami gyógyszert. Kérdezem, mi lehet ez a fájdalom? Nem reagált. Kérdezem újra: -ez valami gyulladás? Válaszol: -igen, olyasmi. Kérdezem, és mitől lehet? Erre a válasz: -ez olyan hirtelen szokott jönni... meg (miután megnézte hány éves vagyok), hogy ez kopik. meg valami becsípődik... (hát köszi, sose volt gond az ízületeimmel, szerintem nem ezek, de hát én nem vagyok szakember, csak érzem)
(Utálom az olyan orvost, aki nem kommunikál velem, nem tájékoztat, nem vesz emberszámba..., egyszerűen le szeretném cserélni, csak még nem tudom kire, addig marad)
Szóval, felírt kétféle gyógyszert, az egyik valami gyulladásgátló, a másik valami izomlazító. Ezt szedjem, és a héten pihenjek otthon. Ja, meg írt egy mentolos krémet, amit gyógyszertárban kevernek. Fogalmam sincs, mire jó.

(otthon megnéztem a gyógyszert, amit felírt, és mindkettő hatóanyaga megegyezett egy-egy olcsóbb árfekvésű gyógyszerrel, ráadásul ugyanazzal, amit a párom szed a gerincsérv műtétje óta) Úgy látszik, a doktornő nem foglalkozott azzal, hogy az olcsóbb gyógyszert írja fel, vagy kinézte belőlem, hogy van elég pénzem rá...

Másnap (kedden) eljutottam odáig, hogy ha nem mozgattam a lábamat, akkor is fájt. Nem tudtam hova tenni, nem tudtam aludni, fájt a hátam a fekvéstől, mert csak háton volt kevésbé rossz, ráadásul kánikula volt, izzadtam rendesen. Persze, hívott a főnököm, hogy miért tolok ki velük, és mikor megyek már... Mondtam, hogy ezt a hetet nagy valószínűséggel otthon töltöm.
Így is lett, tehát kedd, szerda, csütörtök eltelt a pihenéssel. Pénteken még mindig kegyetlenül fájt, úgy döntöttem, nem megyek le a dokihoz, adtam magamnak még egy hétvégét. Picikét javult, már csak mozgásra fájt, nyugalomban nem. de a mozgás még mindig keserves volt.
(Csütörtökön megint hívtak a munkahelyről, hogy mikor megyek már, mert kellenék. Mondtam, hogy amint bírok, megyek, de akkor sem leszek teljes értékű munkaerő, mert csak ülő munkát tudok elvégezni. Mondták, hogy nem számít, segítenek mindenben, csak menjek már...) Hát jó.

Hétfőn már úgy-ahogy elsántikáltam, lementem a dokihoz a táppénzes papírért. Bementem, mondtam, hogy mi van, hogy fájt a csípőm, picit javult, de még mindig nem az igazi, és van itt egy táppénzes papírom is. Erre a dokinő mormolt valamit az orra alatt, annyit értettem, kicsit flegmán, hogy -hát ha muszáj... (gondolom dolgozni) és ennyi. Kérdeztem, mire számíthatok, kb. mikor gyógyul meg, mennyi időre számítsak, úgy vártam volna, hogy foglalkozik velem, de nem...Nem mondta, hogy szedjem-e a gyógyszert, nem mondta, hogy ha lehet pihenjek még, nem mondta, hogy próbáljunk mást, nem mondta, hogy csináljunk vizsgálatokat... nem mondott semmit, csak ideadta a papírt, és ennyi.

Én meg gondoltam, már javult valamennyit, csak elmúlik lassan. De nem.

Ja, és még mindig nem tudtam, mi a bajom.
Próbáltam keveset mozogni, végül is rosszabb nem lett, csak éppen jobb sem.
 folyt. köv..

Üdülési jog

Ez se most történt, hanem jó pár évvel ezelőtt...

Az egész úgy kezdődött, hogy sétáltam a városban, a sétálóutcában, amikor leszólított egy nőci, hogy ha lenne kedvem, nem-e töltenék ki egy tesztet az utazási, üdülési szokásaimról,. Persze, elérhetőséget is meg kellett adni, mert bemagyarázta , hogy ha nyerek , akkor ezen tudnak értesíteni, meg hasonlók (mert nyeremény is volt valami, meg hogy neki el kell számolni, hogy valós ember válaszolt, és nem ő töltötte ki a tesztet. Kedves volt, elhittem. Válaszoltam a kérdéseire.
Persze a lelkére kötöttem, hogy ne adja tovább az adataimat, még véletlenül se... Á nem persze, dehogy....

aztán kb. 1 évvel azután felhívott egy pasas, hogy ugye kitöltöttem egy tesztet annak idején, és onnan tudja a telefonszámomat, meg hogy szeretnék nyaralni ... hát persze, hogyne... ki nem szeret?
...és meghívott egy vacsorára, na meg egy előadásra, egy 50 km-re arrébb fekvő városba, és beígért a részvételért egy utalványt, egy hotelben 7 éjszakás ingyen szállássra, Tenerifén.

Párommal megbeszéltem, ő azt mondta, menjünk, legalább vacsorázunk egyet, a süket dumát meg meghallgatjuk mellé... és nézzük meg közelebbről azt az ingyenes nyaralási utalványt, mert én nem hittem benne, hogy ilyen luxusszállást csak úgy ingyen osztogatnának.

Elmentünk.

Na, hát mi más lett volna, mint üdülési jog.

Igaz, vacsorát tényleg kaptunk, valami rántotthús-krumplit.
Na de a körítés!

Annyira röhejes volt az egész, szánalmas próbálkozás, átlátszó lehúzás. Ugye lemondták a bevezető szöveget, hogy milyen nagyszerű találmány ez az üdülési jog, 90 évig, meg elcserélhető, stb, (persze csak az előnyök, a várható költségekről szó sem volt.) Aztán valahogy mindenkihez odaült egy emberke, külön, győzködni.
Mi rögtön közöltük vele, hogy ne fáradjon, nem akarunk vásárolni. De nem hagyta annyiban, csak győzködött tovább, és mondta, és mondta... fárasztó volt. Végül mondtam neki, hogy nincs ennyi pénzem, de ha lenne, akkor is másra költeném. Erre ajánlott egy megoldást, hogy vegyek fel hitelt. Egyszerűen elbeszéltünk egymás mellett. Aztán egyszercsak odajött hozzá egy csajszi, sutyorogtak valamit, és a mi ügynökünk (rendkívül rossz színészi képességgel) eljátszotta, hogy most szóltak neki, hogy valaki visszalépett, és csak most, és csak nekünk rendkívüli kedvezménnyel megkapható. Mondtuk, köszönjük, még mindig nem élnénk vele, majd még egyszer hasonló szituval próbálkozott, hogy de most mondta a főnöke, hogy ilyen még nem volt, hogy ilyen alacsony áron, stb. stb. De még mindig többmilliós összegnél tartottunk. Szóval nem adták fel, de meg kell, hogy hagyjam, nagyon hatásosan nyomultak, és aki nem volt teljesen észnél, szépen be is dőlt nekik. Akkor ott elég sokan vásároltak.
Mi sokszor (többnyire az átlátszó dumán) összenevettünk a párommal, aztán látták, hogy velünk nem tudnak zöldágra vergődni, és otthagytak, hogy mehetünk. Már majdnem indultunk is, amikor eszembe villant: -Hohó, és az utalványunk?
Azt mondja a csaj, hogy az nem jár. -Már miért ne járna, a telefonban a pasi azt mondta, hogy a részvételért jár, ha végighallgatjuk az előadást, úgyhogy kérem az utalványomat.
Egy tipikus vénkurvás nagyszájú nő ült az asztalnál, ő osztotta az utalványokat. Mondtuk, akkor kérnénk.

Erre a vénkurva nagy flegmán, kimondottan lekezelő stílusban beszólt: -Minek az maguknak, úgysem tudják kifizetni az útiköltséget.
Erre mondom én, - És maga honnan tudja, hogy én mit tudok kifizetni, és mit nem?
Erre még lekezelőbben szólt: - mert üdülési jogot sem vásároltak, ha nem tévedek.
Én: -És? Azt már csak eldönthetem, hogy mit vásárolok, és mit nem! Kérem az utalványomat!
Hű, mintha a sajátjából adná, nagy szájhúzogatva ideadta, még motyogott utána valamit, de nem érdekelt, dilizzen bele az irigységbe, ha ennyire fáj neki....

Persze, végül az utalványt tényleg nem használtuk fel. Átnéztem az apró betűs részt, és úgy kezdődött, hogy regisztrációs díj, x ezer Ft, ilyen díj, olyan díj, meg félpanzió, meg telefonon jelentkezzek valahol, és majd ők megmondják mikor, és belegondoltam, hogy mi van, ha kifizetjük a repülőjegyet, és elmegyünk olyan messzire, és ott kiderül, hogy mégsincs ilyen ingyenes szálloda....ááá,  egyszerűen a hülyére vevős stílusuk miatt nem bíztam meg bennük. És különösebben kidobnivaló pénzünk sem volt.

Úgy éreztem, hogy egyszer majd eljutok még én a Kanári szigetek valamelyikére, ilyen hülye, lehúzós cégek nélkül is.

Update: És el is jutottam, most 2015-ben :-)

Bababörzés sztori

Szeretek börzékre, piacokra, vásárokra járni, ha nem is feltétlenül vásárlási szándékkal megyek, de bármikor szívesen elnézelődök, Ha pedig találok valami jó cuccot, olcsón, akkor megvan a sikerélmény is.

Ez az eset nem mostanában történt, a fiam még óvodás volt. Ez az a korszak, amikor jellemző, hogy 1 nap-1 nadrág. Minimum.

Az egyik standon kezembe akadt egy méretben megfelelő szabadidőnadrág. Mellesleg Nike márkájú. Kézbe vettem, nézegettem, méretre jó, de elég koszos, pecsétes, éppen ki lehet mosni, de nagyon látszott, hogy használt, ócska, helyenként meg is volt szakadva. Gondolkodtam, kell-e ez nekem? Vagy homokozóba jó lesz? Azért megkérdeztem, mennyibe kerül.
-Öt - mondta az eladó, csak így, röviden.
Variáltam még egy darabig, aztán egyre inkább nem tetszett, úgy gondoltam, ötszáz forintot sem adok érte, hátha találok másikat, ami nem Nike, de legalább nincs így agyonhasználva, nem kell varrni, foltot tisztítani, és inkább adok többet de az normális legyen. Még ha homokozóba is.
Letettem a nadrágot, és mentem volna tovább. Erre megszólal az eladó, kérdően néz rám:
-és négyezerötért?

Na, itt volt az a pont, hogy  majdnem dobtam egy hátast... se köpni, se nyelni, kerekedett a szemem rendesen, és azt se tudtam, hogy nevessek, vagy sírjak, és hogy most én vagyok a hülye, vagy ő?

Mosolyogtam, eljöttem.

Még egy darabig nem tértem magamhoz..... hogy ötezret akart azért a kukába való vacakért, csak azért mert Nike???

(És később belegondoltam, hogy az mekkora égő lett volna, ha mégis úgy döntök, hogy megveszem, odanyújtom az ötszázast, és ő rámszólt volna, hogy még adjak négyezerötöt...)

Szemvizsgálatos történeteim

Most, hogy a gyermeknek szemvizsgálati lehetőséget kerestünk (és nem akartam az sztk-ba menni) eszembe jutott a saját szemvizsgálatom, és az, amikor majdnem sikerült hülyére venniük.

Szóval, nekem hál'istennek sose volt baj a szememmel. Most sincs, pedig jóval elmúltam már negyven. Első alkalommal, Németországban, egy expo-n vizsgálták be a szememet, géppel, amikoris elfogadtuk az invitálást az ingyenes szemvizsgálatra. Ideadták a papírt is, (még ma is megvan)  miszerint 0,25 eltérés van, amit én észre sem veszek. Mondták is, hogy jó ez, nincs probléma.

Pár év után, itt helyben, szintén expo-n volt kiálllítva egy hasonló, szemvizsgáló gép, gondoltam, miért ne nézessem meg, ha alkalom adódik rá. Megnézték, mondták, hogy minden oké, a papírt pedig olyan ügyesen gyűrte és dobta el a vizsgálatot végző hölgy, hogy esélyem sem volt belepillantani. Hiába kérdeztem, nem mondott semmi értéket. Nem tudom, miért kellett annyira titkolózni.

Ismét pár év után, láttam egy felhívást, hogy ingyenes szemvizsgálat, meg nézesse meg, hogy minden rendben van-e meg hasonló invitáló szövegek. Itt is gondoltam, miért ne? Bementem. Itt is géppel vizsgáltak. A vizsgálat befejeztével azt mondta a doki:
-Igen, kell önnek a dioptria.
-Nekem? - kérdeztem meglepetten - és hányas?
-Menjen át a szomszédos helyiségbe, a hölgyek segítenek szemüvegkeretet választani, és majd mi megcsináljuk ami kell önnek.
Hát, a német példa után fura volt, hogy itt is ennyire titkolóznak az értékeket illetően, de úgy gondoltam, itt magyarországon biztosan ez a szokás. Szóval, megnéztük a kereteket. Rögtön 40 ezerről indítottak, de volt 60 ezres keret is. Mindez akkor, amikor kicsit átlagon felüli, 20 ezer Ft-os fizetésem volt. Gyorsan közöltem, hogy ne fáradjanak, nem kérek szemüveget. (főleg nem ennyiért, ugyebár) és megköszönve az ingyenes lehetőséget, gyorsan kisurrantam a boltból. Kicsit hülyének nézve éreztem magam, mint alább kiderül, nem is teljesen ok nélkül....

Szóval az egészben az a poén, hogy nem hagyott nyugodni a dolog, és elmentem az sztk-ba is, egy szemvizsgálatra, hogy igaz, és nem érzem szükségét, de mivel ezt mondták, nézzünk már utána, hogy akkor most kell nekem a szemüveg, vagy sem. Természetesen "-dehogy kell, bár mindenkinek ilyen jó szeme lenne!" -volt a válasz.

És hogy most, a gyerekkel miért nem akartam sztk-ba menni?
Pedig jártunk már ott, többször is, évekkel ezelőtt, és elmondhatom, hogy a gyerekszemészeti szakrendelőben dolgoznak a legkedvesebb, legtürelmesebb, és legrugalmasabb emberek. Tehát egy szavam se lehetne, de mégis van, ami most ellene szólt.

Először is, mert elég hosszú az átfutási idő, amikor időpontot adnak. Másodszor: mindez munkaidőben történik, tehát szabadság, gyerek iskolából elkérés.
Az időpont csúszik, (sok a protekciós, akik soron kívül mennek, /egyszer én is mentem, égett is a pofám, de hát kényelmes volt/ :-)) Aztán meg: az sztk-ban nem mérnek géppel. Legalábbis dioptriát nem. Van a hagyományos, olvasós módszer, és a lencsecserés szemüveg. Én meg valahogy a gépben jobban bízom. Ja, és nem utolsósorban 2 nap, és készen lesz a szemüveg. (Egyébként már másnapra meglenne, csak most közbeszólt a hétvége, mivel mi pénteken este voltunk.)