Kirándultunk Madridba

A teljes leírás itt található:

Hosszú hétvége Madridban 

Krynica Zdrój és Spartan Sprint élménybeszámoló - 2

No hát akkor a verseny...
Ez úgy kezdődött, hogy regisztráltam, és bíztam abban, hogy helyrejövök addigra, amikor ezt teljesíteni kell. Aztán persze, nem olyan ütemben gyógyult a bokám... erről írtam korábban.

A versenynaphoz közeledve még az is megfordult a fejemben, hogy eladom a nevezést, de aztán valahogy nem tettem meg. Bíztam a lehetetlenben :-)

Semmit nem tudtam edzeni, de azért belöktem a kocsiba a Spartanos cuccaimat. Hogy majd meglátom, mi lesz.

Amikor pénteken lesétáltunk a fesztiválterületre, és megláttam a start kaput, mögötte meg a sípályára meredeken felvezető utat, azt mondtam, hogy na ne... ezt nem gondolhatják komolyan, hogy én oda felmászok.... :-)

Aztán jöttünk-mentünk, kirándultunk, én azért éreztem a bokámat esténként, de reggelre mindig helyrejött.  Akkor már hajlottam arra, hogy csak nekifutok én annak a hegynek, legfeljebb kiszállok, ha annyira nem bírom. Verseny előtti este eldöntöttem ezt, és előkészítettem a futócuccaimat.

És akkor mi történik? Komolyan mondom, nemis én lennék...
Hajnalban arra ébredtem, hogy húzza a görcs a vádlimat. De nem akárhogy. Alig bírtam kilazítani. Reggel felkeléskor is éreztem még a fájdalmat, amit a görcs okozott. Na, ebből nem lesz indulás - és kezdtem beletörődni, hogy a sors nem akarja, hogy én ezen a versenyen elinduljak. Fel sem vettem a futócuccot.

Barátnőm miatt persze elmentünk a helyszínre, mert ő indulásra kész volt. Azért én is felvettem a rajtcsomagot, hogy legalább ennyi maradjon meg emléknek. Egy nagyon kedves magyar fiatalember volt a regisztrációnál, aki jó versenyzést kívánt. Köszönöm - mondtam, Jó lenne - gondoltam.

A futamunk 15.00-kor indult, rengeteg időnk volt még délelőtt nézelődni, és szurkolni a Super (13+ km táv) indulóinak.

Szinte egész délelőtt maszíroztam, lazítottam a vádlimat. Valahogy egyre jobb lett. Dél körül már szinte nem is éreztem a görcsöt, akkor eldöntöttem, hogy mégis elindulok. Azzal a feltétellel, hogy ha nem bírom, akkor kiszállok.
Elmentem parkolóba a kocsihoz, és átöltöztem. Persze, az egy dolog, hogy kocsiban nem túl kényelmes öltözködi, de mikor máskor tekeredjen rám úgy a futótop, hogy se fel, se le ne tudjam venni, mint akkor ott? :-D
Annyira nem volt vicces a helyzet, de egy kedves lengyel hölgy látta a problémát, és segített kitekerni :-)
Még gyorsan ettem valamit, jól be tape szalagoztam a bokámat, aztán hamar elérkezett a 15.00 óra, a rajtunk időpontja, és én ott találtam magam a rajtzónában. Több, mint 1 év kihagyás után, újra a Spartan Race-n. A táv 5+ km, és 20+ akadály.
Itt nem volt közös bemelegítés, és nem csinált olyan hangulatot a spíker, mint a hazai versenyeken. De azért jó volt az indítás. (bár sokat nem értettem belőle :-))
Jött a piros füst, és indult a mezőny, hegynek fel.

    

Azt azért megjegyzem, hogy szerintem ez a fotó nem igazán adja vissza a valóságot, élőben valahogy sokkal meredekebb volt. Ez a szakasz rögtön az elején sokat kivett belőlem, lihegtem, alig kaptam levegőt, ráadásul minden lépésemre figyelnem kellett.
Aztán valahogy felértünk az emelkedő tetejére, onnan be az erdőbe, és ott mindenki elkezdett futni, mégiscsak egy verseny lenne ez, vagy mi...
Onnan már kicsit lejtett az út, és futható volt, tehát én is megpróbáltam óvatosan szedni a lábaimat. Meglepetésemre szépen, fájdalom nélkül ment. (gondolom a tape szalag is segített). Tehát kocogtam (mert futásnak azért nem lehetett nevezni) Közben utolért a következő futam, akik 15 perccel utánunk indultak. Engedtem őket elmenni.

Volt egy palánk, amire megmondom őszintén, nem emlékszem de valószínüleg segítséggel átmentem. :-) Aztán egy gerenda, ami mellett nem volt senki. Átfutott az agyamon, hogy simán kikerülhetném . de egy spartan versenyző ilyet nem tesz. Megpróbáltam, nem sikerült. De jött egy kedves versenyzőtársam, és segített. Ezután jött az egyik kedvenc akadályom, az OUT, meg rögtön utána az OU. Ezek nem túl magas palánkok, amin felette, alatta és a rajta lévő ablakon át kellett átmenni. Már a végére egy kicsit sokalltam a palánkokat, de itt kezdtem jól érezni magam.

Aztán persze jött a majomlétra, ami nekem burpee. (ha nem tudom megcsinálni az akadályt, akkor 30 db négyütemű fekvőtámasz a büntetés, annyival kiegészítve, hogy közben a mellkasnak is érintenie kell a talajt. Ezt hívják burpee-nek.) Fárasztó :-) Ráadásul a gyenge bokám miatt az egyensúlyt sem sikerült teljesítenem. Ezután volt egy frissító pont, jólesett a pihenő, meg a folyadék, aszalt gyümölcs, stb.

A ferde falra így sár nélkül könnyedén felmentem, majd egy jó nagy kőgolyót kellett elcipelni egy pontig, és vissza. Itt már együtt mentem egy itt megismert magyar indulóval, a tempónk hasonló volt, és tudtunk segíteni egymásnak, ha kellett.
Jött a nagy tepsi (kerék nélküli talicska? :-)), ami jól meg volt pakolva földdel, ezt kellett egy kötél segítségével  magamhoz húzni, majd vissza a kiindulási helyére. Ezután ferde fal, sajnos, még mindig nem megy egyedül, de volt segítségem, így sikerült átjutni rajta.

Ezután szögesdrót, kúszni kellett alatta, elég hosszú volt, kúsztam, gurultam, majd megint, és lassan a végére értem.

Ezután egy 6 láb (kb. 180 cm) magas palánk következett, itt a barátnőm bevárt, és arra figyeltem fel, hogy kiabál nekem: -Gyere, gyere, már alig vannak a pályán! Mondom micsoda??? hát hol van az a rengeteg ember, amit megszoktam a Spartan versenyeken? (kiderült, hogy csak 2 futam indult a Sprinten, így tényleg a mezőny végén voltunk)
A palánkon átjutni segítettünk egymásnak, majd kavicsokkal jól megpakolt vödör cipelése következett. Hát, és alig bírtam, hol ölben vittem, hol a vállamon, mentünk egy szép kört vele, és nagyon örültem, amikor végre letehettem. Pedig szép új vödrök voltak, tetővel, lehetett akárhogy forgatni, nem esett ki belőle a kavics.

Ezután következett a jéghideg hegyi patak, éppen jókor jött, kellemesen hűtötte a bokámat. Persze, volt itt is akadály, mégpedig egy palánk, ami beért a vízbe, és alatta átbújva lehetett csak tovább menni. Majd fel kellett jutni egy beton falon, vízzel szembe, ráadásul csúszott is. (mini vízesésen) Ráadásnak beraktak ismét egy szögesdrótot, picit magasabbat, mint az előző, viszont ezt most itt a patakban.

Átmentünk az alagúton (még mindig a patakban) és beértünk a fesztivál terület közelébe. Itt várt a családom bíztattak, fotóztak. Csak annyit mondtam: -Megvagyok, egyben vagyok :-) és amikor ezt kimondtam, megbotlottam egy kőben, majdnem elestem, mire a fiam: -Na, csak ne bízd el magad :-) Még most jön a neheze.
És itt fáradt voltam már, nagyon. Annyira, hogy az ezután következő függőleges hálós falon már igencsak kellett kapaszkodni, alig bírtam átjutni rajta, pedig máskor ez a mászás meg se kottyan.
Ezután rögtön egymás után, kötélmászás (esélytelen, 30 burpee), dárdadobás, ami persze, hogy nem talált. Pedig itt is bíztatott a kedves magyar önkéntes. Burpee, de itt olyan éles kavicsos volt a talaj, hogy egyáltalán nem volt könnyű lenyomni a 30 db-ot. Sokat pihentem közben, már alig bírtam felállni, de még mindig nem volt vége.

Itt készült rólam egy hivatalos fotó. Mondta a fotós, hogy dobás előtt egy szép mosolyt kérek! Hát én mosolyogtam szépen. Legalábbis meg voltam győződve róla, hogy szépen mosolygok :-) Aztán később, amikor megláttam a képeket, szembesültem vele, hogy nem mosoly volt az... sokkal inkább egy vicsor :-D  Na, jó, nem kell magyarázni, itt már erősen látszott rajtam, hogy fáradt vagyok, de kűzdök keményen :-) 

Ez volt az a pont, ahol legszívesebben abbahagytam volna, de azt mondtam magamnak, hogy itt már nem adom fel. Ha idáig eljöttem, végig is megyek.

Jött a zsákfelhúzás, ami szerencsére sikerült, és ez egy kis erőt is adott nekem. (azért meg kell említenem, hogy kedves volt az önkéntes, mutatta, hogy melyiket válassazam. (nem volt egyforma a súlyuk a zsákoknak) azért nem volt könnyű ez sem, de sikeresen teljesítettem az akadályt, és mehettem tovább.

Ezután persze megint két olyan akadály jött egymás után, amiket még esélyem sincs teljesíteni, a Z-fal és a multirig. Ismét lenyomtam a burpee-ket, persze nem volt egyszerű, a végén már egyesével csináltam, és sokat pihentem közben. De meglett, ha nehezen is, és mehettem az A-cargo-ra, ami egy magas, háztető alakú hálós állvány. Itt csak mászni kell, és kapaszkodni, majd átugrottam a tüzet, és ott voltam a célban, ahol a nyakamba akasztották az érmet.

El se hittem, hogy sikerült teljesítenem, így edzés nélkül, gyenge bokával. Azt meg kell hagyni, a bokám tényleg jól bírta a gyűrődést, örültem, hogy végre tudok fájdalom nélkül futni, még ha lassan is. Az órám szerint kb. 6 km volt a táv, és összesen 3 órát töltöttem a pályán.

Íme a hivatalos pályarajz.

Ez pedig az érem, amiért kűzdöttem. Megdolgoztam érte, rendesen.

Célba érkezés után csináltunk pár fotót, majd zuhanyoztunk, átöltöztünk, (jó, hogy már alig voltak, nem kellett sorba állni, ez az előnye, ha a mezőny végén ér be az ember :-)) utána pedig beültünk az autóba, és elindultunk hazafelé.

Krynica Zdrój és Spartan Sprint élménybeszámoló - 1

Az egész úgy kezdődött, hogy kedves barátnőm/edzőtársam kitalálta, hogy miért nem nézzük meg ezt a Lengyelországi Spartan versenyt, legalább kirándulunk egy pár napot.
Amikor már le volt foglalva a szállás, meg minden el volt tervezve, akkor felmerült, hogy ha már úgyis ott leszünk, akkor miért nem indulunk a Sprinten?

Na, gyorsan regisztráltunk is. Én még a regisztrációkor nem voltam teljesen rendben boka ügyileg, de bíztam benne, hogy addigra jobb lesz, vagy majd lesz valami. Sajnos, nem tudtam edzeni erre a versenyre, esélyes volt, hogy kihagyom, mindenesetre a Spartanos cuccomat bedobtam a kocsiba.

Szállással szerencsénk volt, mivel ezen a hétvégén eléggé teltház volt már, nem is hittem volna, hogy találunk szállást. De sikerült, mert a miénket nemrég tették fel a bookingra, egy új szállás a város központjához közel, jó áron.

1. nap dél körül érkeztünk, megnéztük a várost, és mivel Spartan hétvégét rendeztek, megnéztük a fesztiválterületet is. Kalandos sétánk volt, át a hegyen. Egyébként kitűnő túraútvonalak vannak arrafelé, gyalogos és kerékpáros útvolnal is.

Visszafelé már lassan ránk sötétedett, nem vállaltuk újra az erdőt, hegyet, így kerültünk egyet, és a város felé gyalogoltunk. Ez egy közel 6 km-es séta volt.
Nem tett túl jót a bokámnak, éreztem kicsit este.

Egyébként a város nagyon tetszik, szép, rendezett, sok virággal, a városközpontban pedig egy hatalmas park, és egy zenélő szökőkút található. És emberek. Sétálnak, pihennek, vásárolnak. Látszik, hogy itt van élet. Nem is gondoltam volna, hogy ez a hely egy ilyen nyüzsgő üdülőközpont.

Amikor megérkeztünk, erre nagyon rácsodálkoztunk. Hogy milyen szép ez a hely, és mennyi kiránduló ember van itt. Valahogy nem erre számítottunk, és ez a felismerés kellemes meglepetésként ért.

És egy videó a szökőkútról:

2. nap kirándultunk egyet, de már autóval indultunk el. Megnéztük a közelben található kilátót, libegőztük, és természetesen szurkoltunk a magyaroknak a Spartan Ultrán.

Az első sípályára kabinos felvonó vitt fel, egészen pontosan 1114 m magasra. Lenyűgöző volt a kilátás. Fentről ráláttunk a fesztiválterületre.
(Weboldal: Kolej Gondolowa Jaworzyna Krynica)

Ezután átmentünk a másik hegyre, a kilátóhoz, ide: wiezawidokowa.pl/ ahová libegővel mentünk fel.

Ez egy hatalmas, fából épült kilátó, ahová a fák lombjainak a magasságában sétálhatonk fel, mégpedig nem lépcsőn, hanem olyan érdekesen van megépítve, hogy csak sétálsz a fából készlt magaslaton, gyönyörködsz a tájban, és egyszer csak fent vagy a tetején :-)

Szuper volt, az építmény, a kilátás..., minden.

A Spartan versenyről pedig a következő részben fogok beszámolni.

Első Spartan versenyem - Élménybeszámoló a Nagykanizsai Spartan Sprintről

A szállásunk nem volt egy túl kényelmes valami, ráadásul csendesnek sem mondanám, így viszonylag korán keltünk, és korán érkeztünk a kijelölt parkolóba. Nem voltunk annyira kipihenve... A parkolásról csak jót mondhatok, szervezett irányítás volt, és ami a lényeg, bőven volt hely. A csuklós busz pedig elvitt a  kb. 2 km-rel arrébb fekvő csónakázó tóhoz.

Már 2 órával a rajt előtt ott voltunk a fesztiválterületen. Legalább volt idő körülnézni, akklimatizálódni, ismerősökkel találkozni, és váltani 2 szót.

A rajtcsomagomat hamar felvettem, sorban állás nem volt. Beöltöztem: fejpánt, chip, karszalagok stb. Aztán néztem a bemelegítéseket, és a korábbi rajtokat.

Aztán végigcsináltam a 10 perces közös bemelegítést, a szpíker irányításával. És GO!

A pálya nagyon cselesen kezdődött, már a rajtzónába is csak egy kb. 1,5 m magas palánkon keresztül lehetett bejutni. Itt egy kicsit meginogtam, elég nehezen húztam fel magamat, meg is fordult a fejemben, hogy ha már az elejét ilyen rosszul bírom, mi lesz még később??? de azért sikerült saját erőből átjutnom, csak adott egy negatív lökést a lelkesedésemnek :-)

Ezen kívül az órám is szivatott, hogy szépen mondjam :-) elfelejtettem, hogy a futáshoz be van állítva az edzésterv, és nem találtam sehogy sem, hogy hogyan kell kiszedni. Már indult a futam, dőlt a piros füst, én még mindig óráztam. Végül gyorsan úgy döntöttem, hogy nem futásra, hanem Freestyle-ra (séta) állítom, és úgy fog mérni. Mindezt, menet közben…

Ahogy az órát sikerült elindítanom, már ott is volt az első akadály, a rengeteg autógumi. Ez inkább olyan bevezető. Majd fordultunk az emelkedőre,  a kilátó felé. Itt felváltva volt palánk átugrás, és alatta átbújás. Ez már ment gond nélkül, mert közben rájöttem, hogy ugrani kell egy cseppet, és akkor lendületből át tudok menni. Ugye, a gyakorlat… :-)

Ezután jött a farönk cipelés. Volt női rönk, (kb. 20 kg-osak) és férfi rönk, (kb. 30 kg-os) Lehetett választani. Ezeket kellett végigcipelni egy jó kis körön, egy kis emelkedős résszel. Nem volt vészes, csak kicsit hosszúnak tűnt az út. Itt találkoztam az első fotóssal.

A rönköt letéve rögtön mehettünk a tóba :-) derékig. Az első lépés nem esett annyira jól, de aztán a hideg víz kimondottan jót tett a csípőnek. Amiről ugye, ne feledkezzünk meg, egész jó már, és nem is fájt a héten, de nem is terheltem. Most is inkább lassan futottam, sokat belesétáltam, és figyeltem minden lépésre. Picit pont kezdtem érezni, amikor jött a hideg víz :-)

Itt is volt fotós.

A tóból kijövet megtapasztalhattuk, milyen a jó kis nedves, agyagos talaj. Itt is figyelni kellett, hova lépek.

Jött egy 6 láb magas fal. Az mennyi is? 180 cm? kb. Nekem kicsit magas volt :-) tehát megkértem egy fiatalembert, hogy segítsen. Már tartotta is a bakot, ennyi elég volt, hogy átlendüljek, bár a lejövetel kicsit gyors volt, de baj nélkül átértem.

A fal után jött a balance. Itt egy keskeny, és emelkedő gerendán kellett végigmenni. Illetve több gerenda volt egymás mellett, lehetett választani, hogy melyiken mész. Némelyik ingott egy kicsit… próbáltam stabilabbat választani. Azt nem tudom, milyen hosszú volt, nagyon koncentráltam, hogy fent maradjak. És sikerült! Itt azért elég sokan leléptek, (leestek) és nem volt veszélytelen.

Aki rontja az akadályt, annak büntetőzni kell, ami nem más, mint 30 db burpee, vagyis olyan négyütemű fekvőtámasz, ami kiegészül azzal, hogy a mellkasnak érinteni kell a földet.

Ezután megint víz, de ez most mélyebb volt, mint az előző, és a partja is meredekebb. Konkrétan fenéken csúszva lehetett biztonságosan belecsobbanni, és a másik partján gyökerekbe, ágakba kapaszkodva kikecmeregni. Itt már ki volt feszítve egy kötél, azok részére, akik nem biztosak az úszás tudásukban, de én elsőre észre sem vettem, szerencsére nem volt rá szükségem.

A tó után jött egy kis mászóka, ilyen A alakú építmény, ami be volt pántozva. Kicsit instabilak voltak a pántok, meg a tetején csúszkált, vigyázni kellett, hova teszem a kezemet, de ezen is simán át lehetett mászni.

És jött a megérdemelt frissítő, ami úgy kábé félúton volt. Ittam izo teát, és vizet, egy szusszanásnyi pihenő, és indulás tovább.

Az igazsághoz tartozik, hogy nekem itt ezen a tájékon már megfordult a fejemben, hogy ennyi talán pont elég is lenne, de aztán ez a gondolat hamar túlfutott rajtam. A verseny elején nem lehetett tudni, hogy mennyit kell futni, és milyen akadályok lesznek. De kábé a 2 km környékén két fiú beszélgetett mögöttem, és ők mondták, hogy több, mint 8 km a táv. A frissítőponton is mondták, hogy picit több, mint félúton vagyunk, de az akadályok már sűrűbben lesznek.

És ezután elérkeztem az első olyan ponthoz, ahol tudtam, hogy büntetőzni fogok, ez pedig a multiring. Egy cső, gyűrű, és kötelek lógnak, amiken kézzel csüngve kell végigmenni. Még a cső ment is volna, de a kötél és a gyűrű messze volt egymástól, ott félkezes átlendülés kellett, ami nekem még nem megy. Így hát mentem burpee-zni. 30 db.

Negatív fal volt a következő akadály, a tetejét sem értem el, de rendes férfiak segítettek átküzdeni rajta. Nem olyan könnyű azért, de segítséggel ment.

A 12-es akadályhoz érve (amit úgy hívnak, hogy Bender) csak lestem, hogy mi a fene akar ez lenni. Alucsövek az úton keresztben, magasan (7,5 m), vízszintesen? Emberek meg másznak rajta. De hogy jutnak oda fel?

Megálltam, néztem, hogy mi ennek a technikája. Aztán meg néztem,hogy merre van a burpee zóna, mert reménytelennek tűnt, barátkoztam a gondolattal, hogy ez  bünti lesz. Erre megkérdezi egy nagy magas srác, hogy kell segítség? Mondom neki, az jó lenne, de nem vagyok benne biztos, hogy nekem ez sikerül. Azt mondja, dehogynem, csak rakd fel a lábad, meg mondta a többit is, hogy mit hova fogjak, mit csináljak. Mondom, oké, vágjunk bele. Segített elérni az alsó csövet, onnan már ment saját erőből is, bár nem volt egy könnyű menet, mert a csövek nem függőlegesen álltak, hanem hátrafelé hajlottak. A srác végig figyelt, és bíztatott, mondta, hogy mit csináljak. És sikerült! Egy másik fiú pedig segített lejönni a másik oldalon.

Na, ezért (is) szeretem nagyon ezt a Spartan versenyt, mert ilyenek az emberek, segítik és bíztatják azt, aki kezdő, vagy akinek valami nehezebben megy.

Egy kis kötélháló a meredek úton, és egy kis futós táv következett, ahol én sajnos többnyire inkább sétáltam. Ugyanis itt már jelentkezett időnként egy kis nyilallás a csípőmben és a farizmomban, és emiatt nem akartam kockáztatni. Azt mondtam, hogy inkább lassan érek be, de végig akarok menni. Mentem, néha megálltam, (elengedtem a gyorsabb futókat) kicsit megnyomogattam, megforgattam a nyilalós részt, amitől némileg jobb lett, és mentem tovább. Kicsit tartottam attól, hogy nagyobb baja ne legyen, de szerencsére nem lett :-)

Itt már lefelé futottunk, és kiértünk a tópartra. itt már rengeteg néző és szurkoló volt. Pont látványos volt nekik az Olympus akadály. Ez egy A vonalú, alacsonyabb építmény, amelynek oldalán láncok lógnak és kerek lyukak vannak vágva. Ezekbe kapaszkodva kell oldalazva végigmenni, úgy, hogy az építmény tetejét nem szabad megfogni, és a lábunk sem érhet le a földre. Persze, jó csúszós anyagból van, az első fogás után úgy csúsztam le róla, hogy öröm volt nézni. (lehet, hogy nem talppal kellett volna kitámasztanom magamat, hanem térddel) Úgyhogy itt is beszedtem 30 db burpeet.

Ezután jött a dárda dobás. Szépen eligazgattam a kötelet, irányba állítottam, dobtam…. és gyönyörűen repült a szalmabála felé….. csakhogy hirtelen valahogy megakadt a madzag (a kerítés és köztem, nem tudom, hogy csináltam…) … és mehettem ismét burpee-zni.

A burpee-k nehezen mentek, még az első 10 db csak-csak, de utána már 5, 2, 1-esével. A bokám is megfájdult, ahogy ugrottam a guggolásba… tehát óvatosan nyomtam, sok pihenővel, mert még a pulzusomat is felvitte az egekbe. Sok idő ment el ezeken a helyeken.

Dárda után még egy burpee-s akadály, a kötélmászás. Ezt én valamikor tudtam, de most már nem megy. A technika megvan, de kicsit még erősödnöm kellene hozzá. Az is lehet, hogy nem kesztyűben kellett volna próbálni. Pedig nem vízből kellett indulni, és ez hatalmas könnyebbség lett volna… de hát ezt az akadályt még nem ugrottam meg :-)

Jött a szögesdrót, gyönyörű sárral (mocsárral) az alján. Igazi spártai érzés volt benne csúszni-mászni. A csúszást szó szerint kell érteni, mert kicsit meglöktem magam, és szabályosan csúsztam előre a sárban. Ez elég hosszú akadály volt, meg kellett dolgozni az átjutásért, ráadásul az előttem lévő fiú eléggé csapta a talpával a sarat (mondjuk, lehet, hogy én is…) és kissé le kellett maradnom, hogy ne kapjak telibe, arcba.

Ezután 7 láb fal, ami kb. 210 cm. Jó magas :-) Néztem körbe, hogy ki fog nekem itt segíteni, valaki, aki azért jó erőben van :-)  Az egyik srác pont akkor segített egy lánynak, és megkértem szépen, hogy engem is át tudna-e dobni majdnem ugyanígy? Mondta, hogy persze, gyere te is… és tartotta a bakot nekem is, aminek segítségével  már fel tudtam húzni magam, és onnan már ment önállóan.

Fal lekűzdve, de következett a másik „mumus”, a Monkeybar, vagyis a majomlétra. Természetesen nehezítve, mert „A” alakban volt összerakva, úgy, mint egy háztető. Ez érdekes amúgy, mert azon majomlétrán, ami a kondiparkokban van, tehát egyenes, és viszonylag közel vannak a csövek egymáshoz, meg vékonyabbak is – azon simán át tudok menni, úgy, hogy mindig melléfogok a mási kezemmel. (Tehát, nem lendületből egykezessel) Itt viszont nem ment, mert felfele kellett volna haladni, valamint a csövek is vastagabbak voltak, és távolabb egymástól. Ráadásul a pálya vége felé már az izmok is fáradtabbak. Ugye a sok burpee sokat kivesz az emberből . Pluszba még itt is volt 30 :-)

Ezután belevezetett a pálya a csónakázó tóba, ami annyira nem volt rossz, mert legalább valamennyire le lemosódott a sok sár rólunk. (ugyebár a szögesdrót óta vastag sárréteg volt mindenkin)

Következett a zsák felhúzás. Egy csigán volt átvezetve a kötél, és azzal kellett felhúzni a zsákot, majd szépen óvatosan leereszteni. Ha puffant, az már hibát jelentett. Ez úgy kívülről könnyűnek látszott, de a zsák (a női) volt vagy 40 kg, és a kötél is elég vékonyka, tehát igencsak rendesen meg kellett fogni. Úgy visszarántott a zsák súlya, figyelni kellett, hogy meg tudjam tartani. A végén már bele feküdtem, mert úgy éreztem, hogy ha elengedem a kötelet, akkor kicsúszik az egész a kezemből. De sikerült megtartani, és sikerrel teljesítettem ezt a feladatot.

Jött egy nagy hevederekkel kockázott „A” alakú mászóka, ami elég magas volt, de nekem szerencsére nincs tériszonyom, tehát nem jelentett problémát. Csak mászni kellett.

A végére még tartalékoltak egy kűzdős akadályt, ez pedig nem más, mint az „A” alakú ferde fal, ami egy csúszós felület, és kötél segítségével lehet feljutni a tetejére, ahol átlépve a mások oldalára, lemászhatunk. Az elején ment is, elég jól, igaz, kellett tartani rendesen a kötelet itt is. De a tetején volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogyha most egyik kezemmel elengedem a kötelet, akkor vissza csúszok. És segítség pont nem volt a közelben J Aztán valahogy mégis csak sikerült átfognom a tetején, onnan pedig már nem volt nehéz áthúzni magam. Örültem nagyon, amikor ez sikerült.

Hát még, amikor megláttam magam előtt a célkaput, és már csak a tüzet kellett átugranom, és nyakamba akasztották az érmet. Hihetetlenül jó érzés!

Fáradtan, koszosan, sárosan, de boldogan :-)

A célban kiírták mindenkinek az idejét, névre szólóan, de én pont akkor nem néztem oda :-) Ezután megkaptuk a jól megérdemelt Finisher pólót, IPA sört, banánt, nápolyit, és a frissítő izo teát, vagy vizet.

Készítettünk pár fényképet, így, koszosan, éremmel, a finisher falnál, meg máshol is (kicsit sorba kellett állni érte) majd megkerestem az öltöző sátrakat, lezuhanyoztam (spártai módra, slaggal, jéghideg vízzel :-)) átöltöztem, felvettem a finisher pólót, és szétnéztünk még a fesztivál területen. Még javában indították a rajtokat, és a Kids futamok is zajlottak, tehát volt mit nézni.

A délutáni Charity futamot már nem vártuk meg, busszal visszamentünk a parkolóba az autónkhoz, majd elindultunk hazafelé.

Összességében nagyon jól éreztem magamat ezen a versenyen, egyrészt azért, mert végig tudtam csinálni, másrészt meg fergeteges volt a hangulata, és az időjárás is mondhatni tökéletes volt, minden összejött ahhoz, hogy ez egy jó nap legyen.

Most már nincs visszaút, találkozunk június 10-én, Várgesztesen! Már alig várom :-)