Itt is volt fotós.
A tóból kijövet megtapasztalhattuk, milyen a jó kis nedves, agyagos talaj. Itt is figyelni kellett, hova lépek.
Jött egy 6 láb magas fal. Az mennyi is? 180 cm? kb. Nekem kicsit magas volt :-) tehát megkértem egy fiatalembert, hogy segítsen. Már tartotta is a bakot, ennyi elég volt, hogy átlendüljek, bár a lejövetel kicsit gyors volt, de baj nélkül átértem.
A fal után jött a balance. Itt egy keskeny, és emelkedő gerendán kellett végigmenni. Illetve több gerenda volt egymás mellett, lehetett választani, hogy melyiken mész. Némelyik ingott egy kicsit… próbáltam stabilabbat választani. Azt nem tudom, milyen hosszú volt, nagyon koncentráltam, hogy fent maradjak. És sikerült! Itt azért elég sokan leléptek, (leestek) és nem volt veszélytelen.
Aki rontja az akadályt, annak büntetőzni kell, ami nem más, mint 30 db burpee, vagyis olyan négyütemű fekvőtámasz, ami kiegészül azzal, hogy a mellkasnak érinteni kell a földet.
Ezután megint víz, de ez most mélyebb volt, mint az előző, és a partja is meredekebb. Konkrétan fenéken csúszva lehetett biztonságosan belecsobbanni, és a másik partján gyökerekbe, ágakba kapaszkodva kikecmeregni. Itt már ki volt feszítve egy kötél, azok részére, akik nem biztosak az úszás tudásukban, de én elsőre észre sem vettem, szerencsére nem volt rá szükségem.
A tó után jött egy kis mászóka, ilyen A alakú építmény, ami be volt pántozva. Kicsit instabilak voltak a pántok, meg a tetején csúszkált, vigyázni kellett, hova teszem a kezemet, de ezen is simán át lehetett mászni.
És jött a megérdemelt frissítő, ami úgy kábé félúton volt. Ittam izo teát, és vizet, egy szusszanásnyi pihenő, és indulás tovább.
Az igazsághoz tartozik, hogy nekem itt ezen a tájékon már megfordult a fejemben, hogy ennyi talán pont elég is lenne, de aztán ez a gondolat hamar túlfutott rajtam. A verseny elején nem lehetett tudni, hogy mennyit kell futni, és milyen akadályok lesznek. De kábé a 2 km környékén két fiú beszélgetett mögöttem, és ők mondták, hogy több, mint 8 km a táv. A frissítőponton is mondták, hogy picit több, mint félúton vagyunk, de az akadályok már sűrűbben lesznek.
És ezután elérkeztem az első olyan ponthoz, ahol tudtam, hogy büntetőzni fogok, ez pedig a multiring. Egy cső, gyűrű, és kötelek lógnak, amiken kézzel csüngve kell végigmenni. Még a cső ment is volna, de a kötél és a gyűrű messze volt egymástól, ott félkezes átlendülés kellett, ami nekem még nem megy. Így hát mentem burpee-zni. 30 db.
Negatív fal volt a következő akadály, a tetejét sem értem el, de rendes férfiak segítettek átküzdeni rajta. Nem olyan könnyű azért, de segítséggel ment.
A 12-es akadályhoz érve (amit úgy hívnak, hogy Bender) csak lestem, hogy mi a fene akar ez lenni. Alucsövek az úton keresztben, magasan (7,5 m), vízszintesen? Emberek meg másznak rajta. De hogy jutnak oda fel?
Megálltam, néztem, hogy mi ennek a technikája. Aztán meg néztem,hogy merre van a burpee zóna, mert reménytelennek tűnt, barátkoztam a gondolattal, hogy ez bünti lesz. Erre megkérdezi egy nagy magas srác, hogy kell segítség? Mondom neki, az jó lenne, de nem vagyok benne biztos, hogy nekem ez sikerül. Azt mondja, dehogynem, csak rakd fel a lábad, meg mondta a többit is, hogy mit hova fogjak, mit csináljak. Mondom, oké, vágjunk bele. Segített elérni az alsó csövet, onnan már ment saját erőből is, bár nem volt egy könnyű menet, mert a csövek nem függőlegesen álltak, hanem hátrafelé hajlottak. A srác végig figyelt, és bíztatott, mondta, hogy mit csináljak. És sikerült! Egy másik fiú pedig segített lejönni a másik oldalon.
Na, ezért (is) szeretem nagyon ezt a Spartan versenyt, mert ilyenek az emberek, segítik és bíztatják azt, aki kezdő, vagy akinek valami nehezebben megy.
Egy kis kötélháló a meredek úton, és egy kis futós táv következett, ahol én sajnos többnyire inkább sétáltam. Ugyanis itt már jelentkezett időnként egy kis nyilallás a csípőmben és a farizmomban, és emiatt nem akartam kockáztatni. Azt mondtam, hogy inkább lassan érek be, de végig akarok menni. Mentem, néha megálltam, (elengedtem a gyorsabb futókat) kicsit megnyomogattam, megforgattam a nyilalós részt, amitől némileg jobb lett, és mentem tovább. Kicsit tartottam attól, hogy nagyobb baja ne legyen, de szerencsére nem lett :-)
Itt már lefelé futottunk, és kiértünk a tópartra. itt már rengeteg néző és szurkoló volt. Pont látványos volt nekik az Olympus akadály. Ez egy A vonalú, alacsonyabb építmény, amelynek oldalán láncok lógnak és kerek lyukak vannak vágva. Ezekbe kapaszkodva kell oldalazva végigmenni, úgy, hogy az építmény tetejét nem szabad megfogni, és a lábunk sem érhet le a földre. Persze, jó csúszós anyagból van, az első fogás után úgy csúsztam le róla, hogy öröm volt nézni. (lehet, hogy nem talppal kellett volna kitámasztanom magamat, hanem térddel) Úgyhogy itt is beszedtem 30 db burpeet.
Ezután jött a dárda dobás. Szépen eligazgattam a kötelet, irányba állítottam, dobtam…. és gyönyörűen repült a szalmabála felé….. csakhogy hirtelen valahogy megakadt a madzag (a kerítés és köztem, nem tudom, hogy csináltam…) … és mehettem ismét burpee-zni.
A burpee-k nehezen mentek, még az első 10 db csak-csak, de utána már 5, 2, 1-esével. A bokám is megfájdult, ahogy ugrottam a guggolásba… tehát óvatosan nyomtam, sok pihenővel, mert még a pulzusomat is felvitte az egekbe. Sok idő ment el ezeken a helyeken.
Dárda után még egy burpee-s akadály, a kötélmászás. Ezt én valamikor tudtam, de most már nem megy. A technika megvan, de kicsit még erősödnöm kellene hozzá. Az is lehet, hogy nem kesztyűben kellett volna próbálni. Pedig nem vízből kellett indulni, és ez hatalmas könnyebbség lett volna… de hát ezt az akadályt még nem ugrottam meg :-)
Jött a szögesdrót, gyönyörű sárral (mocsárral) az alján. Igazi spártai érzés volt benne csúszni-mászni. A csúszást szó szerint kell érteni, mert kicsit meglöktem magam, és szabályosan csúsztam előre a sárban. Ez elég hosszú akadály volt, meg kellett dolgozni az átjutásért, ráadásul az előttem lévő fiú eléggé csapta a talpával a sarat (mondjuk, lehet, hogy én is…) és kissé le kellett maradnom, hogy ne kapjak telibe, arcba.
Ezután 7 láb fal, ami kb. 210 cm. Jó magas :-) Néztem körbe, hogy ki fog nekem itt segíteni, valaki, aki azért jó erőben van :-) Az egyik srác pont akkor segített egy lánynak, és megkértem szépen, hogy engem is át tudna-e dobni majdnem ugyanígy? Mondta, hogy persze, gyere te is… és tartotta a bakot nekem is, aminek segítségével már fel tudtam húzni magam, és onnan már ment önállóan.
Fal lekűzdve, de következett a másik „mumus”, a Monkeybar, vagyis a majomlétra. Természetesen nehezítve, mert „A” alakban volt összerakva, úgy, mint egy háztető. Ez érdekes amúgy, mert azon majomlétrán, ami a kondiparkokban van, tehát egyenes, és viszonylag közel vannak a csövek egymáshoz, meg vékonyabbak is – azon simán át tudok menni, úgy, hogy mindig melléfogok a mási kezemmel. (Tehát, nem lendületből egykezessel) Itt viszont nem ment, mert felfele kellett volna haladni, valamint a csövek is vastagabbak voltak, és távolabb egymástól. Ráadásul a pálya vége felé már az izmok is fáradtabbak. Ugye a sok burpee sokat kivesz az emberből . Pluszba még itt is volt 30 :-)
Ezután belevezetett a pálya a csónakázó tóba, ami annyira nem volt rossz, mert legalább valamennyire le lemosódott a sok sár rólunk. (ugyebár a szögesdrót óta vastag sárréteg volt mindenkin)
Következett a zsák felhúzás. Egy csigán volt átvezetve a kötél, és azzal kellett felhúzni a zsákot, majd szépen óvatosan leereszteni. Ha puffant, az már hibát jelentett. Ez úgy kívülről könnyűnek látszott, de a zsák (a női) volt vagy 40 kg, és a kötél is elég vékonyka, tehát igencsak rendesen meg kellett fogni. Úgy visszarántott a zsák súlya, figyelni kellett, hogy meg tudjam tartani. A végén már bele feküdtem, mert úgy éreztem, hogy ha elengedem a kötelet, akkor kicsúszik az egész a kezemből. De sikerült megtartani, és sikerrel teljesítettem ezt a feladatot.
Jött egy nagy hevederekkel kockázott „A” alakú mászóka, ami elég magas volt, de nekem szerencsére nincs tériszonyom, tehát nem jelentett problémát. Csak mászni kellett.
A végére még tartalékoltak egy kűzdős akadályt, ez pedig nem más, mint az „A” alakú ferde fal, ami egy csúszós felület, és kötél segítségével lehet feljutni a tetejére, ahol átlépve a mások oldalára, lemászhatunk. Az elején ment is, elég jól, igaz, kellett tartani rendesen a kötelet itt is. De a tetején volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogyha most egyik kezemmel elengedem a kötelet, akkor vissza csúszok. És segítség pont nem volt a közelben J Aztán valahogy mégis csak sikerült átfognom a tetején, onnan pedig már nem volt nehéz áthúzni magam. Örültem nagyon, amikor ez sikerült.
Hát még, amikor megláttam magam előtt a célkaput, és már csak a tüzet kellett átugranom, és nyakamba akasztották az érmet. Hihetetlenül jó érzés!
Fáradtan, koszosan, sárosan, de boldogan :-)
A célban kiírták mindenkinek az idejét, névre szólóan, de én pont akkor nem néztem oda :-) Ezután megkaptuk a jól megérdemelt Finisher pólót, IPA sört, banánt, nápolyit, és a frissítő izo teát, vagy vizet.
Készítettünk pár fényképet, így, koszosan, éremmel, a finisher falnál, meg máshol is (kicsit sorba kellett állni érte) majd megkerestem az öltöző sátrakat, lezuhanyoztam (spártai módra, slaggal, jéghideg vízzel :-)) átöltöztem, felvettem a finisher pólót, és szétnéztünk még a fesztivál területen. Még javában indították a rajtokat, és a Kids futamok is zajlottak, tehát volt mit nézni.
A délutáni Charity futamot már nem vártuk meg, busszal visszamentünk a parkolóba az autónkhoz, majd elindultunk hazafelé.
Összességében nagyon jól éreztem magamat ezen a versenyen, egyrészt azért, mert végig tudtam csinálni, másrészt meg fergeteges volt a hangulata, és az időjárás is mondhatni tökéletes volt, minden összejött ahhoz, hogy ez egy jó nap legyen.
Most már nincs visszaút, találkozunk június 10-én, Várgesztesen! Már alig várom :-)
