Ez úgy kezdődött, hogy regisztráltam, és bíztam abban, hogy helyrejövök addigra, amikor ezt teljesíteni kell. Aztán persze, nem olyan ütemben gyógyult a bokám... erről írtam korábban.
A versenynaphoz közeledve még az is megfordult a fejemben, hogy eladom a nevezést, de aztán valahogy nem tettem meg. Bíztam a lehetetlenben :-)
Semmit nem tudtam edzeni, de azért belöktem a kocsiba a Spartanos cuccaimat. Hogy majd meglátom, mi lesz.
Amikor pénteken lesétáltunk a fesztiválterületre, és megláttam a start kaput, mögötte meg a sípályára meredeken felvezető utat, azt mondtam, hogy na ne... ezt nem gondolhatják komolyan, hogy én oda felmászok.... :-)
Aztán jöttünk-mentünk, kirándultunk, én azért éreztem a bokámat esténként, de reggelre mindig helyrejött. Akkor már hajlottam arra, hogy csak nekifutok én annak a hegynek, legfeljebb kiszállok, ha annyira nem bírom. Verseny előtti este eldöntöttem ezt, és előkészítettem a futócuccaimat.
És akkor mi történik? Komolyan mondom, nemis én lennék...
Hajnalban arra ébredtem, hogy húzza a görcs a vádlimat. De nem akárhogy. Alig bírtam kilazítani. Reggel felkeléskor is éreztem még a fájdalmat, amit a görcs okozott. Na, ebből nem lesz indulás - és kezdtem beletörődni, hogy a sors nem akarja, hogy én ezen a versenyen elinduljak. Fel sem vettem a futócuccot.
Barátnőm miatt persze elmentünk a helyszínre, mert ő indulásra kész volt. Azért én is felvettem a rajtcsomagot, hogy legalább ennyi maradjon meg emléknek. Egy nagyon kedves magyar fiatalember volt a regisztrációnál, aki jó versenyzést kívánt. Köszönöm - mondtam, Jó lenne - gondoltam.
A futamunk 15.00-kor indult, rengeteg időnk volt még délelőtt nézelődni, és szurkolni a Super (13+ km táv) indulóinak.
Szinte egész délelőtt maszíroztam, lazítottam a vádlimat. Valahogy egyre jobb lett. Dél körül már szinte nem is éreztem a görcsöt, akkor eldöntöttem, hogy mégis elindulok. Azzal a feltétellel, hogy ha nem bírom, akkor kiszállok.
Elmentem parkolóba a kocsihoz, és átöltöztem. Persze, az egy dolog, hogy kocsiban nem túl kényelmes öltözködi, de mikor máskor tekeredjen rám úgy a futótop, hogy se fel, se le ne tudjam venni, mint akkor ott? :-D
Annyira nem volt vicces a helyzet, de egy kedves lengyel hölgy látta a problémát, és segített kitekerni :-)
Még gyorsan ettem valamit, jól be tape szalagoztam a bokámat, aztán hamar elérkezett a 15.00 óra, a rajtunk időpontja, és én ott találtam magam a rajtzónában. Több, mint 1 év kihagyás után, újra a Spartan Race-n. A táv 5+ km, és 20+ akadály.
Itt nem volt közös bemelegítés, és nem csinált olyan hangulatot a spíker, mint a hazai versenyeken. De azért jó volt az indítás. (bár sokat nem értettem belőle :-))
Jött a piros füst, és indult a mezőny, hegynek fel.
Azt azért megjegyzem, hogy szerintem ez a fotó nem igazán adja vissza a valóságot, élőben valahogy sokkal meredekebb volt. Ez a szakasz rögtön az elején sokat kivett belőlem, lihegtem, alig kaptam levegőt, ráadásul minden lépésemre figyelnem kellett.
Aztán valahogy felértünk az emelkedő tetejére, onnan be az erdőbe, és ott mindenki elkezdett futni, mégiscsak egy verseny lenne ez, vagy mi...
Onnan már kicsit lejtett az út, és futható volt, tehát én is megpróbáltam óvatosan szedni a lábaimat. Meglepetésemre szépen, fájdalom nélkül ment. (gondolom a tape szalag is segített). Tehát kocogtam (mert futásnak azért nem lehetett nevezni) Közben utolért a következő futam, akik 15 perccel utánunk indultak. Engedtem őket elmenni.
Volt egy palánk, amire megmondom őszintén, nem emlékszem de valószínüleg segítséggel átmentem. :-) Aztán egy gerenda, ami mellett nem volt senki. Átfutott az agyamon, hogy simán kikerülhetném . de egy spartan versenyző ilyet nem tesz. Megpróbáltam, nem sikerült. De jött egy kedves versenyzőtársam, és segített. Ezután jött az egyik kedvenc akadályom, az OUT, meg rögtön utána az OU. Ezek nem túl magas palánkok, amin felette, alatta és a rajta lévő ablakon át kellett átmenni. Már a végére egy kicsit sokalltam a palánkokat, de itt kezdtem jól érezni magam.
Aztán persze jött a majomlétra, ami nekem burpee. (ha nem tudom megcsinálni az akadályt, akkor 30 db négyütemű fekvőtámasz a büntetés, annyival kiegészítve, hogy közben a mellkasnak is érintenie kell a talajt. Ezt hívják burpee-nek.) Fárasztó :-) Ráadásul a gyenge bokám miatt az egyensúlyt sem sikerült teljesítenem. Ezután volt egy frissító pont, jólesett a pihenő, meg a folyadék, aszalt gyümölcs, stb.
A ferde falra így sár nélkül könnyedén felmentem, majd egy jó nagy kőgolyót kellett elcipelni egy pontig, és vissza. Itt már együtt mentem egy itt megismert magyar indulóval, a tempónk hasonló volt, és tudtunk segíteni egymásnak, ha kellett.
Jött a nagy tepsi (kerék nélküli talicska? :-)), ami jól meg volt pakolva földdel, ezt kellett egy kötél segítségével magamhoz húzni, majd vissza a kiindulási helyére. Ezután ferde fal, sajnos, még mindig nem megy egyedül, de volt segítségem, így sikerült átjutni rajta.
Ezután szögesdrót, kúszni kellett alatta, elég hosszú volt, kúsztam, gurultam, majd megint, és lassan a végére értem.
Ezután egy 6 láb (kb. 180 cm) magas palánk következett, itt a barátnőm bevárt, és arra figyeltem fel, hogy kiabál nekem: -Gyere, gyere, már alig vannak a pályán! Mondom micsoda??? hát hol van az a rengeteg ember, amit megszoktam a Spartan versenyeken? (kiderült, hogy csak 2 futam indult a Sprinten, így tényleg a mezőny végén voltunk)
A palánkon átjutni segítettünk egymásnak, majd kavicsokkal jól megpakolt vödör cipelése következett. Hát, és alig bírtam, hol ölben vittem, hol a vállamon, mentünk egy szép kört vele, és nagyon örültem, amikor végre letehettem. Pedig szép új vödrök voltak, tetővel, lehetett akárhogy forgatni, nem esett ki belőle a kavics.
Ezután következett a jéghideg hegyi patak, éppen jókor jött, kellemesen hűtötte a bokámat. Persze, volt itt is akadály, mégpedig egy palánk, ami beért a vízbe, és alatta átbújva lehetett csak tovább menni. Majd fel kellett jutni egy beton falon, vízzel szembe, ráadásul csúszott is. (mini vízesésen) Ráadásnak beraktak ismét egy szögesdrótot, picit magasabbat, mint az előző, viszont ezt most itt a patakban.
Átmentünk az alagúton (még mindig a patakban) és beértünk a fesztivál terület közelébe. Itt várt a családom bíztattak, fotóztak. Csak annyit mondtam: -Megvagyok, egyben vagyok :-) és amikor ezt kimondtam, megbotlottam egy kőben, majdnem elestem, mire a fiam: -Na, csak ne bízd el magad :-) Még most jön a neheze.
És itt fáradt voltam már, nagyon. Annyira, hogy az ezután következő függőleges hálós falon már igencsak kellett kapaszkodni, alig bírtam átjutni rajta, pedig máskor ez a mászás meg se kottyan.
Ezután rögtön egymás után, kötélmászás (esélytelen, 30 burpee), dárdadobás, ami persze, hogy nem talált. Pedig itt is bíztatott a kedves magyar önkéntes. Burpee, de itt olyan éles kavicsos volt a talaj, hogy egyáltalán nem volt könnyű lenyomni a 30 db-ot. Sokat pihentem közben, már alig bírtam felállni, de még mindig nem volt vége.
Itt készült rólam egy hivatalos fotó. Mondta a fotós, hogy dobás előtt egy szép mosolyt kérek! Hát én mosolyogtam szépen. Legalábbis meg voltam győződve róla, hogy szépen mosolygok :-) Aztán később, amikor megláttam a képeket, szembesültem vele, hogy nem mosoly volt az... sokkal inkább egy vicsor :-D Na, jó, nem kell magyarázni, itt már erősen látszott rajtam, hogy fáradt vagyok, de kűzdök keményen :-)
Ez volt az a pont, ahol legszívesebben abbahagytam volna, de azt mondtam magamnak, hogy itt már nem adom fel. Ha idáig eljöttem, végig is megyek.
Jött a zsákfelhúzás, ami szerencsére sikerült, és ez egy kis erőt is adott nekem. (azért meg kell említenem, hogy kedves volt az önkéntes, mutatta, hogy melyiket válassazam. (nem volt egyforma a súlyuk a zsákoknak) azért nem volt könnyű ez sem, de sikeresen teljesítettem az akadályt, és mehettem tovább.
Ezután persze megint két olyan akadály jött egymás után, amiket még esélyem sincs teljesíteni, a Z-fal és a multirig. Ismét lenyomtam a burpee-ket, persze nem volt egyszerű, a végén már egyesével csináltam, és sokat pihentem közben. De meglett, ha nehezen is, és mehettem az A-cargo-ra, ami egy magas, háztető alakú hálós állvány. Itt csak mászni kell, és kapaszkodni, majd átugrottam a tüzet, és ott voltam a célban, ahol a nyakamba akasztották az érmet.
El se hittem, hogy sikerült teljesítenem, így edzés nélkül, gyenge bokával. Azt meg kell hagyni, a bokám tényleg jól bírta a gyűrődést, örültem, hogy végre tudok fájdalom nélkül futni, még ha lassan is. Az órám szerint kb. 6 km volt a táv, és összesen 3 órát töltöttem a pályán.
Íme a hivatalos pályarajz.
Ez pedig az érem, amiért kűzdöttem. Megdolgoztam érte, rendesen.
Célba érkezés után csináltunk pár fotót, majd zuhanyoztunk, átöltöztünk, (jó, hogy már alig voltak, nem kellett sorba állni, ez az előnye, ha a mezőny végén ér be az ember :-)) utána pedig beültünk az autóba, és elindultunk hazafelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése