Szeretek börzékre, piacokra, vásárokra járni, ha nem is feltétlenül vásárlási szándékkal megyek, de bármikor szívesen elnézelődök, Ha pedig találok valami jó cuccot, olcsón, akkor megvan a sikerélmény is.
Ez az eset nem mostanában történt, a fiam még óvodás volt. Ez az a korszak, amikor jellemző, hogy 1 nap-1 nadrág. Minimum.
Az egyik standon kezembe akadt egy méretben megfelelő szabadidőnadrág. Mellesleg Nike márkájú. Kézbe vettem, nézegettem, méretre jó, de elég koszos, pecsétes, éppen ki lehet mosni, de nagyon látszott, hogy használt, ócska, helyenként meg is volt szakadva. Gondolkodtam, kell-e ez nekem? Vagy homokozóba jó lesz? Azért megkérdeztem, mennyibe kerül.
-Öt - mondta az eladó, csak így, röviden.
Variáltam még egy darabig, aztán egyre inkább nem tetszett, úgy gondoltam, ötszáz forintot sem adok érte, hátha találok másikat, ami nem Nike, de legalább nincs így agyonhasználva, nem kell varrni, foltot tisztítani, és inkább adok többet de az normális legyen. Még ha homokozóba is.
Letettem a nadrágot, és mentem volna tovább. Erre megszólal az eladó, kérdően néz rám:
-és négyezerötért?
Na, itt volt az a pont, hogy majdnem dobtam egy hátast... se köpni, se nyelni, kerekedett a szemem rendesen, és azt se tudtam, hogy nevessek, vagy sírjak, és hogy most én vagyok a hülye, vagy ő?
Mosolyogtam, eljöttem.
Még egy darabig nem tértem magamhoz..... hogy ötezret akart azért a kukába való vacakért, csak azért mert Nike???
(És később belegondoltam, hogy az mekkora égő lett volna, ha mégis úgy döntök, hogy megveszem, odanyújtom az ötszázast, és ő rámszólt volna, hogy még adjak négyezerötöt...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése