Kórház 1. nap
Én nem tudom, a kórházban mindenki ilyen közlékeny? Mármint a betegek. Mindenki folyton beszélgetni akar? Csak én vagyok ilyen magamnak való?
Hoztam újságot, zenét, fülhallgatót, telefont és internetet, hogy jól teljen a várakozás. Persze, volt egy nő a szobában, kicsit nyugtalan volt, ment volna haza, de várni kellett a zárójelentésre. Járkált össze-vissza, ki meg be...és közben elmesélt mindent magáról, meg a betegségéről, a kezeléséről, mindent, amit egyáltalán nem is kérdeztem.
Nem tudom, mi ez a közléskényszer az emberekben, a kórházi levegő váltja ezt ki vajon? Hogyhogy nekem eszembe nem jutna ezeket a dolgaimat elmesélni egy számomra vadidegen embernek...??
Én teljesen jól elvoltam magamnak a gondolataimmal :-)
(...és persze kisöpörtem a morzsákat az ágyamból, mert bármilyen hihetetlen, a frissen húzott ágyamban, a takaró alatt morzsa volt. Hogy kerülhetett oda??? Fura)
Néztem ki az ablakon, néztem a forgalmat. Később bejött egy nővér, és behúzta a függönyt.. :-( Kértem, nem húzná inkább ki, így olyan, mintha a föld alatt lennék. Kihúzta, és szabadkozott: csak azért húzta be, mert kint süt a nap, és hogy tudjunk pihenni. Mondom: -én tudok így is, szeretem a fényt,és nem süt be a nap, a másik nő meg mindjárt megy haza.
Már lecsepegett az infúzió, de értem még mindig nem jöttek...
Néha benézett egy-egy nővér, hogy minden rendben van-e. Rendben volt.
Később bejött az orvos, aki műteni fog. Meg tudtam vele beszélni mindent, amit szerettem volna. Minden kérdésemre választ kaptam. Ez némileg megnyugtató volt.
Később bejött még egyszer az orvos, hogy ismét megnézze az arcomat, hogy mit merre vágjon majd, hogy jó legyen.
Aztán csak telt és múlt az idő. Érdekes módon, nem voltam se éhes, se szomjas, gondolom az infúzió megtette a hatását.
Már jó délutánba hajlott az idő, amikor jöttek szólni, hogy ma már nem lesz műtétem, egyek-igyak nyugodtan, mert elhalasztják másnapra. Na, puff neki. Ezért érdemes volt izgulni egész nap...
Persze, nálam nem volt kaja, csak egy kis rágcsálnivaló. Meg innivaló. De igazából nem is voltam éhes. Később meg kaptam vacsorát.
Hamar sötétedett, és olvasáshoz nem volt túl jó a kórházi fény, így hát neteztem, zenét és podcastot hallgattam... de nagyon lassan telt az idő. De végül is, csend volt, és békén hagytak... :-)
Kivéve, amikor jött az esti vizit, és a hajnali hőmérés. Ez utóbbi annyiban fejlődött, hogy nem kellett felkelni hozzá, a modern hőmérővel az alvó emberen is meg tudták mérni.
Korán reggel viszont kíméletlenül ébresztő volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése