Pánik
Szóval, ott tartottam, hogy megvan a műtét időpontja.
És akkor hirtelen kicsit rámtört a pánik. Vagy nem is annyira kicsit??
Hogy innen már nincs visszaút? Mi fog történni? Mit kell majd átélnem? Nem lesz komplikáció? Jó lesz utána, vagy rosszabb? Össze fogják vagdosni az arcomat, most már mindig heges lesz. Hogy lehet ezt elfogadni? Csúnya leszek. Hogy fogok kinézni? Hogy fogok emberek közé meni? Minden más lesz ezek után. Semmi se lesz olyan, mint korábban. Hogy lehet ezt lelkileg elviselni? Hagyjam a fenébe, és fújjak le mindent? Dönthetek így? Jó lesz, ha így döntök? Mit csináljak? MIT CSINÁLJAK???
Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben.
Az egyik barátnőm az eü-ben dolgozik, és tudom, hogy borzasztó nehéz most a helyzetük, és eddig nem szívesen terheltem a saját problémáimmal, de most muszáj volt beszélnem vele, mert teljesen ki voltam, idegileg.
Beszéltünk. Sokat. Elmondta, hogy mi fog történni velem. Elmondta, mit vigyek magammal (ez is érdekes, hogy nekem ezt például nem is el mondta senki.) Mit kérdezzek majd az orvostól. Mihez van jogom betegként. Mit kell tudni a kórházi kezelésről. Mit fogok majd kapni a műtét előtt. Mindent - mindent átbeszéltünk. Kicsit megnyugodtam.
Ez nem kérdés, végig kell csinálnom.
Muszáj.
Nem lesz könnyű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése